A sámliember – Jálics Ferenc jezsuita atya halálára
Elhunyt Jálics Ferenc atya, aki ezreket vezetett be a szemlélődő imádság mélységeibe. Rá emlékezünk.
Nagybörzsöny falu határában két fontos „intézmény” figyelmeztet az ember kettős természetére, testnek és léleknek ugyanabban a személyben történő összetalálkozására. Egy Árpád-kori kis templom és egy Petőfi által is megirigyelhető, „Kutyakaparó” szintű kocsma. A maga nemében mindkettő unikális, létük nem esetleges, hanem szükségszerű. A latinos műveltségű ember azt mondaná, a falu „spiritus” pontjai. Tükörfordításban: a szesz és a lélek mélysége és magassága. Két matéria, ugyanaz a kifejezés. Talán maga a borban (is) megtestesülő Isten!
Amikor 1994-ben először jártam ott a faluban a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium diákjaként lelkigyakorlaton, még nem gondoltam, hogy életformaváltás előtt állok. Nagybörzsöny hullámzó utcái, a Julianus-barát-féle film kis tava, a kertekben száradó, József Attila Mamájának dagadt ruhavitorlái, a szobányi kis templom csendje, a szőlőlugassal futtatott talponálló faragott kerti tornácán súlyosodó rönkasztalok, mind-mind kereső énem egy-egy pillérévé értek az ott töltött hét alatt.
Ott hallottam először a szemlélődő imáról. Ott ültem először imasámlin, amely a kezdő meditálók „kínzóeszköze”, s ott hallottam először a Jálics Ferenc nevet is. Napokig kínlódtam merev ízületeimmel, sajgó térdeimmel, hasogató hátammal, mire képes lettem egy-egy percre elcsendesíteni e kíméletlen módszer kapcsán felhullámzó méltatlankodásomat. Az ember „ül” a sámlin, nem gondol semmire, próbálja elengedni a világból hozott zavaró tényezőket, csak a lélegzésére figyel, a tenyerébe mondja Jézus nevét, és várja a csodát, a gyönyörködtető Isten-élményt. Na, így nem megy!
Jálics atya börtönévei alatt érlelt csendes mindent elfogadása, az érzéseinek bátor meg- és szabadon engedése, a test és a lélek teljes önkiüresítése más tempót, más hozzáállást vár el. Egyszer azt mondta, hogy az ember olyan, mint egy repülőtéri leszállópálya. Ha az tele van különféle gépekkel, járművekkel, poggyászokkal, emberekkel, akkor az érkező Szentléleknek nincs hova leszállnia. Meg kell hát tisztítani a terepet, ki kell üresíteni a helyet, hogy képesek lehessünk fogadni az érkezőt. Nemcsak a tevékenységeket, de még a gondolatokat is el kell engedni.
Ebben van az ember segítségére a sámli. Ha képes egyenesen ülni rajta, akkor alátámasztja, megtartja, s az ember teljesen elengedheti magát. A gerinccsigolyák úgy támaszkodnak egymásra, hogy az egyensúlyban tartja a testet. A kéz összekulcsolva – fizikai és metafizikai áramkörként összekapcsolva a teljes testet – az ölben pihen. A lábfej, a sípcsont és a fenék a földdel, a felsőtest az éggel tart kapcsolatot, s miközben az ember csendes alázattal, becsukott szemmel próbálja követni a légzésének útját a testében, a szív és a lélek hozzálassul az ima tempójához, s a tenyere közepén érzi a jelenlét forró szúrását. Egy idő után ez lesz a testének az az egyetlen pontja, amit még érez, a többi valami megmagyarázhatatlan súlytalanságban egyszerűen eltűnik. A levitáció nem elképzelhetetlen csoda többé.
Fél óra sámlin. Egy óra. Egy nap, aztán egy egész hét, ráadásul teljes némaságban, s az ember tényleg képes elemelkedni a hétköznapok nevetséges kis problémáitól. Megszűnik az idő és a tér, csak a jelenlét számít. Nincsenek gondolatok. Nincsenek érzések. Nincs már teste sem az embernek. Csak a mindent kitöltő Lélek csendje van.
Évtizedek teltek el. Azóta többször is találkozhattam a sámliemberrel Tahiban, s ülhettem a sámli csendjében a Manrézában és Püspökszentlászlón is. Mindennapjaim része a hajnali fél órányi „levitáció” minden és mindenki előtt. A megnyugvás, a feltöltődés időből kihasított ajándéka, ráadásul azzal a bizonyossággal, hogy a sámli (ember) megtart.
Balla Zsófia írja az idén éppen száz éve született Pilinszky János 1981-es halálakor: „A költő arccal Föl. Felé.” Pont, mint Jálics. Ő is költő volt, csak nála: „Levetkőzik a vers, hallgatás lesz belőle.”
