Ahol a fény írja a történelmet
Európa egyetlen ma is működő napfényműtermében, a székelyudvarhelyi Kováts Fényképészetben négy nemzedéken át apáról fiúra szállt a fényírók tudása.
A négy generáció négy történelmi időszakban dokumentálta a Székelyföld társadalmi, arculatbeli változásait. Az 1876-ban létesült műhely ma is eredeti rendeltetése szerint működik, a napfénytetős fényírdában az alapító unokája és dédunokája dolgozik. A modern digitális technika mellett itt még készülnek felvételek a XIX. század végén használatos szalongépekkel, a százéves díszletek között, hagyományos módszerrel, síkfilmre vagy üvegnegatívra.
Múltba vezető kapu. Fotó: Beliczay László
Akkor és most: divat a régi képek rekonstruálása
Kakastollas csendőr, falécekkel síelő ember, borvizes korsókat töltő asszony fogad, amikor belépek a székelyudvarhelyi Kováts Fényképészet kapuján. A több mint másfél évszázados ház udvarának tűzfalán kiállított fotográfiák felkészítenek az időutazásra. A fekete-fehér felvételek a fényképészcsalád első két nemzedékének munkái, meséli a képgyártó dinasztia legfiatalabb tagja, és elnézést kér, mert fogadnia kell a műhelybe érkező kuncsaftokat. Ebben a műteremben nem szokatlan a megrendelők igénye: a népes család egy negyven évvel ezelőtt készült fénykép beállítását szeretné ugyanazokkal a szereplőkkel, ugyanazokkal a díszletelemekkel rekonstruálni. A múlt századi fényképen fehér háttér előtt ülnek az ünneplőbe öltözött szülők, mögöttük állnak gyermekeik, közöttük a legkisebb, egy fehér ruhás kislány. – Hétéves voltam akkor – magyarázza az asszonnyá érett lány, és hozzáteszi, hogy az azóta eltávozott fiútestvért egy korábbi felvételről szeretnék az új képre montíroztatni. Ifj. Kováts Árpád a festett bútorokkal, paravánnal berendezett előtérbe invitál, a bútorzat legalább százéves, akárcsak azok a fotók, melyek a fogadótér falát díszítik.
Negyven évvel később tért vissza a család a műterembe. Fotó: Beliczay László
Időutazás a függönyfelhők között
Belépni a napfénytetős, függönyökkel árnyékolható műterembe valóban felér egy időutazással. A festett hátterek, a díszletként használt megkopott balusztrád, az öreg hintaló és a hatalmas síkfilmes kamerák bűvöletében szinte magam előtt látom id. Kováts Istvánt, aki másfél évszázaddal ezelőtt korszerű fényírdájával meghódította Székelyudvarhelyt. A fényképészet mai mesterei, ifjabb és idősebb Kováts Árpád egymás szavába vágva mesélik, hol kezdődött a fényképészdinasztia útja. Id. Kováts István tizennégy éves sem volt, mikor nagybátyja fotóműhelyébe, Nagyenyedre küldték inaskodni, az itt szerzett tudást egy Gyergyószentmiklóson alapított fényképészműhelyben hasznosította, de nem sokáig, mert besorozták. A 82. császári és királyi gyalogezred katonájaként alkalma volt megörökíteni a galíciai, romániai és észak-olaszországi frontvonalakat, művészi értékű felvételeket, sőt sztereófotókat, mai szóval élve 3D-fotókat is készített a frontvonal mögötti életről. Feltételezem, népszerűek voltak a borzalmak hatása alól kuglizásba, céllövészetbe, kártyázásba menekülő bakákról készült felvételek.
Fotó: Beliczay László
A háborút követően a mester Székelyudvarhelyre költözött, megvásárolta korábbi társa, Ferenczy Lukács fényképészműhelyét, és kibővítette azt a ma is működő műteremmel. A napfényműtermet észak-északnyugatra tájolta a művész, hogy elkerülje a teret széttördelő direkt napfényt, a felhőként működő fehér függönyökkel a szórt fényt tovább lágyította, a sötétkék árnyékolókkal pedig többszörözte a monokróm képek szürke árnyalatait. Művészként tekinthetünk az alapítóra, hiszen felvételeivel több aranyérmet is szerzett az 1930-as évek országos fotókiállításain, viseleteket, hagyományokat örökített meg Haáz Rezső etnográfussal közösen, és ezeket a munkákat a néprajztudomány ma is számon tartja. Az alapító fia, ifj. Kováts István 1931-től édesapja műtermében gyűjtötte a tapasztalatot, majd Budapesten tett mestervizsgát, ezt követően apa és fia évtizedeken át közösen dokumentálta Udvarhelyszék életének változásait. A következő generációból a három fiú egyikének, a későbbi id. Kováts Árpádnak a génjeiben bukkant fel a fényírói kód, de ő már nem dolgozhatott apja műhelyében. Bár az épületet nem államosította a kommunista hatalom, kereste a módját annak, hogyan lehetne azt a földdel egyenlővé tenni: a műterem helyén utcát terveztek nyitni két államosított ház között. Ifj. Kováts István magas beosztású barátaihoz fordult, kompromisszumok és alkuk egész sorával mentette meg a hagyatékot, évtizedekig a milícia fizetés nélküli helyszínelő fotósaként dolgozott, és műtermi vendégeinek többségét átirányította az út túloldalán nyílt szövetkezeti fotóműhelybe. Eközben fia, az 1950-ben született Kováts Árpád Bukarestben szerzett mesteri oklevelet, és hamarosan ő lett a szövetkezeti műterem üzletvezetője. Az ifjabbik Kováts Árpádnak nem sok választása volt, korán eljegyezte magát a családi mesterséggel, s bár azt vallja, nem megszállottja a fotózásnak, olyan szenvedéllyel mesél a technikatörténeti kuriózumokról, mint az igazi fanatikusok.
Mentésre váró kincsek
Szobányi negatívot őriz a család, nyolcvanezer üveglemez- és celluloidnegatív pihen számozva, dobozolva a polcokon. A változatos képanyagban Udvarhelyszék ünnep- és hétköznapjairól is találunk dokumentum értékű fotókat, a Horthy ünnepélyes bevonulását rögzítő képek mellett üvegnegatív őrzi például a megcsapatást, azaz a csínytevésen rajtakapott diák megvesszőzését vagy a leányosztály év végi tornabemutatóját, ezen a fotón már I. Károly román király családjának fényképe díszíti az osztálytermet. A padban ülő, polgári ruhás „estiseket” az alapító fia örökítette meg, míg a pionírnyakkendős diákokat a harmadik nemzedékhez tartozó fényképész kapta lencsevégre, így az archívum szinte a fényképezés teljes történelmét felöleli.
Id. Kováts Árpád az Orbán Balázs etnográfust (1829–1890) ábrázoló festmény üvegnegatívra készült reprójával. Fotó: Beliczay László
Az életképek mellett közéleti szereplők, művészek portréit is megtaláljuk, Tamási Áron, Bartók Béla és Nyirő József is belenéztek Kovátsék lencséibe, például abba a gumipumpás zárszerkezetű szalongépbe, melyet az alapító az 1800-as évek végén hozatott Bécsből, Goldmann műhelyéből, és amely – a családi legenda szerint – akkoriban egy kiló aranyat ért. Fotótörténeti monstrumot is őriz a család Josef Wanaus bécsi mester úti kamerájával: a két méter magas, bőrharmonikás, rézveretes favázba rejtett csodaszerkezettel akár egy négyzetméternyi üvegre is lehetett negatív képet varázsolni, de kiváló fizikai erőnlét kellett ahhoz, hogy a fotós ki- és bepakolja a készüléket a hatalmas kufferba. Restaurálásra vár ez is, akárcsak a többi használaton kívüli kamera.
Kedvenc időtöltés: az unokák fotózása. Fotó: Beliczay László
Bár sok gyűjtő és intézmény átvenné-megvásárolná az egyedülálló műtermet, a családnak esze ágában sincs megválni az örökségtől. Ázik ugyan a tető, teljes körű felújításért kiált a műemléképület, a műhely és a hatalmas archívum mentése eurómilliókat is felemésztene, de az örökösök azt mondják, a műtermet az udvarhelyi közösség számára akarják megőrizni, lépésről lépésre, szakemberekkel való konzultációkra támaszkodva, életük munkájával akarják elérni a célt: a műhely és az archívum átörökítését.
Történelmünket hitelesítik ezek a fényképek. Fotó: Beliczay László
Udvarhelyszéki életképek a brit nemzeti könyvtárban
Évente megosztani háromszáz digitalizált fényképet a honlap látogatóival – ezt a célt tűzte ki pár éve a műhelyalapító dédunokája, aki nemcsak a mesterségbe, hanem az archívummal járó felelősségbe is beleszületett. Jelenleg feleségével közösen működteti a fotóműhelyt, az archívum közkinccsé tételére keres forrásokat, és azt tervezi, hogy a képek történetét a szereplők leszármazottaival, az udvarhelyi lakókkal közösen írja meg. A műhely archívumának egy részét a Budapesti Néprajzi Múzeum is bemutatta, de a teljes képanyag állagának közzétételében eddig a legtöbbet a British Library segített: tavaly ötezer negatívot azonosítottak, digitalizáltak és szakszerűen mentettek meg az Egyesült Királyság nemzeti könyvtárának támogatásával, cserébe minden mentett negatívról egy-egy digitális másolatot kért az intézmény. A hatalmas feltáró munka során rengeteg kulisszatitokra derült fény, újságolja a család legifjabb fotográfusa (bár a négyéves Kováts Dávidka is pályázik erre a címre), például arra, hogyan imitálták a havazást egy-egy téli háttér előtt készült műtermi felvételen a negatív megkarcolásával, hogy úgy tűnjön, a kép a szabadban készült. A fotótörténeti kuriózumok iránt nem csak a megszállott fényképészek érdeklődnek, a világ minden tájáról érkeznek látogatók. A tárlatvezetés mellett arra is van lehetőség, hogy a látogató kipróbálja magát fotósként, gépet akaszthat a nyakába, bejárhatja vele a várost, és maga hívhatja elő a fehér-fekete papírképet, a patikarészlegen a vegyszerkavarás trükkjeivel, utána a sötétkamrák és a kontaktmásoló használatával ismerkedhet. Kovátsék eközben szívesen osztják meg generációik sikereit és kudarcait, mert tudják, akit érdekel, mit üzen a múlt a mának, abban szövetségesre lelnek.
