Berlin, a sokat látott modern nagyváros
Germánia világfővárosból szocialista metropolisz és kapitalista mintaváros.
Kisebb léptékű újjáépítések jóformán minden német városban folynak, főleg a volt NDK területén, de például a braunschweigi királyi palota esetében nyugaton is. A történelmi városszöveteket még a hatvanas években is tudatosan rombolták a keletnémet hatóságok, hogy azok helyén modernista épületeket emeljenek. Így került Jénának a második világháborúban csodás módon megmenekült történelmi városközpontjába is egy hatalmas felhőkarcoló, így épült át Potsdam kietlen kockavárossá. De sehol nem volt olyan mértékű a pusztítás, mint a fővárosban, Berlinben, ahol a város urbanisztikai fejlesztése a hidegháború egyik legnagyobb kulturális csatája lett.
Az elpusztult metropolisz
Berlinre a háború során a szövetségesek közel hetvenezer tonnányi robbanóanyagot dobtak, így mikor a szovjetek véres ütközetében elfoglalták, lakosságának közel fele már elmenekült vagy meghalt. A lerombolt város újjáépítése elkerülhetetlen volt. Azonban Németország még fel sem ocsúdott a háborúból, amikor 1948 júniusában kitört a hidegháború. A berlini légi blokád a rendszerváltásig tartó történelmi konfliktus nyitóepizódja volt.
A blokád egyebek mellett azt is megmutatta, hogy a két részre szakadt város újjáépítése nem fog egységes elvek alapján megvalósulni. Olyannyira igaz volt ez, hogy a hidegháború kulturális frontját szintén a városban nyitották meg 1949-ben, amikor a keletnémet hatóságok belevágtak a Berlin újjáépítésébe. A nyitány a Stalinallee építése volt. Walter Ulbricht, az NDK új vezetője még a kelet-európai rezsimek közt is különösen keményvonalasnak számított. Az NDK vezetője már a háború során az oroszokat szolgálta, többek között ő szólította fel hangszórókon honfitársait megadásra a sorsdöntő sztálingrádi csata során. A német kommunizmus sztálinista vezére 1953-ban paradox módon épp a Sztálin terrorja ellen kitört berlini munkáslázadás miatt volt képes megőrizni pozícióját – az oroszok ugyanis nem akartak gyengeséget mutatni, és elmozdítani Ulbrichtot. Emiatt egészen a hetvenes évekig az NDK az ortodox sztálinista irányvonal bástyája maradt. Erich Honecker időszaka is különösen nyomasztó, keményvonalas kommunista uralom volt a többi szatelitállam, különösen Magyarország viszonyaihoz képest.
A Stalinalle léptékében és a városszövet megbontásában nem sokban különbözött Hitler hasonló álmától, Germánia világfővárostól. Hitler elképzelése sem kímélte volna meg Berlin történelmi negyedeit. A régi épületek eldózerolását már a nácik megkezdték 1938-ban a Tiergarten mellett, ahol a hatalmas kupolás épület, Albert Speer Népcsarnoka állt volna. Több kísérleti szerkezetet, betoncilindereket, mélyépítésű vasbeton pincéket építettek, kikísérletezendő, hogy mennyire bírja a tervezett gigantikus építészeti megoldásokat Berlin laza talaja. Germánia tervezett léptékeit Sztálin sem vetette el, sőt azokat felül akarta múlni. Az eredeti elképzelések alapján a róla elnevezett Stalinallee Berlin új központjába vezetve egy a régi berlini városközpont helyén álló gigantikus, szocreál felhőkarcoló uralta felvonulási térbe torkollott volna. Ma a sugárút tengelyében az ennek az épületnek a helyére épült berlini tévétorony áll, az út pedig Berlin egykoron pezsgő központjában, az Alexanderplatzon ér véget. A hatalmas, mára funkcióját veszett torony előtt egészen a Spree partjáig tartó hatalmas, üres terület áll, mely Berlin egykori középkori és barokk városmagja helyén tátong.
„Niemand hat die Absicht, eine Mauer zu errichten”
A keletnémet városépítészet legnagyobb projektje azzinban nem a Stalinallee lett, hanem a fal, melyet Walter Ulbricht szerint senki sem akart megépíteni. Ulbricht 1961. június 15-én egy nyugatnémet újságírónő kérdésére válaszolta: „Senkinek sincs szándékában falat építeni.” Ezzel el is szólta magát, hisz a „fal” szó nem szerepelt a kérdésben. Két hónap múlva, augusztus 15-én a Drezda újjáépítésében serénykedő munkások átvezénylésével, katonai felügyelet mellett elkezdődött minden idők legbizarrabb urbanisztikai fejlesztése, az „antifasiszta védelmi vonal” megépítése. A falra ugyanis nem azért volt szükség - az NDK propagandája szerint -, hogy megakadályozza a „béke szocialista mintaállamának” teljes elnéptelenedését és munkaerejének elszivárgását, hanem hogy megvédje azt a bele ékelt „fasiszta fészek”, Nyugat-Berlin jelentette folyamatos fenyegetéstől.
A fal felépítésének hatására a nyugati városrészben hermetikusan elzárt, túlzsúfolt városállam jött létre, mely agglomerációjától elszakítva, tényleges termelőeszközök híján a szövetségesek és az NSZK közvetlen támogatása nélkül azonnal összeomlott volna. A nyugati városrész lakossága a fal fennállásának ideje alatt így is majd ötödével csökkent. Nyugat-Berlin városállamának fennmaradása tehát ugyanúgy a kapitalista világrend „kirakata” volt a szocialista blokk közepén, ahogy a keleti oldal is igyekezett demonstrálni erejét. Az itt folyó építési programoknak, a két város jólétének demonstrálása így különös jelentőséget nyert. A presztízsberuházások voltak hivatottak megmutatni, hogy „ezen az oldalon” minden szebb, nagyobb, monumentálisabb, jobb, élhetőbb, boldogabb, mint „odaát”.
Az Interbau – modernizmus nyugati módra
Javában folytak a Stalinalle gigantikus építkezései keleten, amikor a hajdani berlini állatkert melletti lerombolt villanegyed helyén a nyugat-berlini hatóságok egy nagy, nemzetközi építészeti pályázatot hirdettek. Ez lett az Interbau, egy kísérleti lakótelep a Hitler által már korábban megbontott Tiergarten városrésztől északra, a háborúban jórészt elpusztult Hansa-negyed területén. Ez azért is volt különleges, mert amúgy a városállamban – a keleti elképzelésekkel szöges ellentétben – az egykori városszövetet tiszteletben tartva végezték a helyreállítást, így Nyugat-Berlin sokkal jobban megőrizte a háború előtti arculatát. A Hansa városrész eredetileg villanegyed volt, közelében az állatkerttel, leginkább a mi városligeti Benczúr utcánk vagy a Kodály körönd és a Városliget közötti részhez hasonlított. A háborút követően azonban – apró méretei ellenére – Berlin legsűrűbben lakott részévé alakult.
Az itt álló romos villák megtartása nem volt észszerű, hisz – főleg a keletről jövő folyamatos bevándorlás miatt – a nyugati városrész lakossága az ötvenes évekre megközelítette a két és fél milliót. Modern és korszerű lakások építésére égető szükség volt, de a nyugatiak meg akarták mutatni azt is, mennyire más és mennyire jobb mindaz, amit a kapitalizmus ajánl, ahhoz képest, ami keleten folyik. Ezért felkérték a korszak legnagyobb sztárépítészeit, hogy egy-egy blokkot tervezzenek az új, példaértékű lakótelepben. Az eredmény az úgynevezett kései vagy érett modernizmus egyfajta mintavárosa lett, ahol a több mint száz résztvevő építész és művész között a XX. század olyan meghatározó alkotói vettek részt, mint Alvar Aalto, Le Corbusier, a magyar származású Pierre Vago, a német származású brazil építész, Oscar Niemeyer és a Bauhaus alapítója, Walter Gropius. A negyed kongresszusi termét – akkor forradalminak számító technológiai eszközökkel – a modern felhőkarcolók atyja, Hugh Stubbins amerikai építész tervezte. Az új városrész tervezésében az a Jakob Bakema holland építész is részt vett, akinek Rotterdamban felépített, 1950-es Lijnbaan gyalogos zónája az összes további modernista sugárút előképévé vált a hatvanas és a hetvenes években.
A Kelet válasza: Berlin 2.0
Az Interbau hatása az egész világépítészetre hatalmas volt. Hazánkban is elkezdődött, az Interbau mintáját követve, egy új urbanisztikai kísérletezés, melynek zászlóshajója az óbudai kísérleti lakótelep lett. Nem csupán Nyugaton kezdődött meg ekkor a „lakógépek” építése és a modernizmus térhódítása, hanem keleten is. Nem lennénk igazságosak a kelet-európai építészek „Plattenbau” projektjeivel, ha nem tennénk mellé azt, hogy ebben az időben a nyugat-európai városokban is hasonló szellemű fejlesztések folytak. Németország nyugati felén ugyanúgy bontották el a régi városok romos szöveteit, mint később keleten. Nyugaton is készültek borzasztó modern épületek, bontottak le történelmi épületeket egy-egy felhőkarcoló kedvéért, Franciaország, Anglia, de még az Egyesült Államok városai is egyre hatalmasabb lakótelepekké váltak, azonban ezek a projektek ritkán jártak érintetlen történelmi városrészek, sőt egész városok elpusztításával, ahogy az főleg az NDK területén, illetve a szocialista blokk számos országában történt. Keleten ugyanis az Internacionálé sorait szó szerint megvalósították: a múltat végleg eltörölni.
Hatalmas presztízsveszteség volt a keletiek számára az, hogy a Stalinallét Hermann Henselmann társtervezőjeként jegyző építésztársa, Egon Hartmann 1958-ban, egy évvel az Interbau után nyugatra távozott, és már abban az évben modernista szellemű épülettel szerepelt egy nyugat-berlini építészeti pályázaton. A pályázaton még Le Corbusiert is legyőzte, és Hartmann ezután – ahogy a Stalinalleet építő munkások többsége is – nyugatra disszidált. Nyugdíjazásáig Bajorországban dolgozott, többek között a München melletti Neuperlach lakótelepének tervező építészeként. Hartmann „dezertálása” és a Stalinallee elnagyolt terveinek korszerűtlensége végül 1961-re vezettek Keleten is ahhoz, hogy radikális fordulat következzen be és ezzel az utolsó „klasszicizáló”, azaz sztálinista projekt is leállt a keleti blokkban.
Szocialista modernizmus
Más országokban -, ahol hasonlóan gigantikus projektek nem voltak - a „szocreál” már Sztálin 1953-as halálát követően, de az 1956-os magyar forradalom után biztosan gyorsabb iramban véget ért. Hermann Henselmann, akinek pályája a Bauhaus hatását mutató, modernista stílusban indult, szintlén 1958 után tért vissza korábbi stílusához, és olyan modern épületek tervezésébe kezdett, melyek méretükben, megoldásaikban vetekednek a nyugaton láthatókkal. Egyik fő elképzelése a már a lipcsei fejezetben megismert, a városközpontban szereplő felhőkarcoló és az ahhoz vezető gigantikus sugárút alkotta eszményi város megteremtése volt. A berlini blokádot követően Berlinben két városközpont alakult ki: Nyugat-Berlin központja az egykori Kaiser Wilhelm–emléktemplom környékének közlekedési csomópontjánál, míg Kelet-Berliné a korábbi városközpont, a legendás Alexanderplatz és a történelmi belváros területén jött létre. Nyugat-Berlin központja neonreklámoktól hemzsegő, zsúfolt kapitalista nagyváros képét mutatta, így ezzel is kontrasztot kívánt teremteni Kelet a maga hatalmas parkjaival és szellős városszerkezetével.
Hermann Henselmann az NDK „Albert Speerje” volt. Nem is annyira ideológiai tekintetben, mint amennyire abból a szempontból, ahogy egyetlen építész képes volt egy egész ország építészetét meghatározni. Leginkább Hitler házi építészéhez fogható az a hatalmas befolyás, amivel Henselmann az NDK-ban rendelkezett, bár néhány esetben még az ő befolyása is kevésnek bizonyult. Többek között az ő tiltakozását is kiváltotta ugyanis az a hatalmas rombolás, amit az NDK-hatóságok a keleti városrészben véghez vittek. Amikor 1965-ben átadták Nyugat-Berlinben az Európa-központot, az a város legmagasabb felhőkarcolója lett. Ezzel eldőlt, hogy keleten egy még ennél is nagyobb épületet kell emelni. Helyszínnek a város központját jelölték ki, a gond csak annyi volt, hogy ezen a területen feküdt Berlin történelmi magja, a Mária- és a Szentlélek-negyed. A tervezett gigantikus toronyház, a tévétorony alatt ma egy magányosan álló középkori templom és a hatalmas NDK-s szalagházak között árválkodó Szentlélek-kórház emlékeztetnek arra a városra, mely a XIII. századtól a város alapítóinak, kézműveseknek és kereskedőknek sűrűn lakott központja volt.
A történelmi negyed kétségtelenül nagy károkat szenvedett a háborúban, és nem volt hasonló se Frankfurt, se Drezda történelmi központjaihoz. Főleg a XIX. században és a századfordulón keletkezett épületek álltak benne. Most gyakorlatilag minden házat, köztük barokk palotát, hatalmas középületet, iskolákat, bankokat, a berlini tőzsdét is eltakarították a helyszínről.
Az esztelen városfejlesztésnek áldozatául esett Berlin legszebb, a háborút túlélt bohémnegyede, a Fischerinsel is, mely Kölln városrész legrégibb része volt. A környék – csodás módon – túlélte a második világháborút, épületeinek nagy része ép volt 1965-ben is, amikor a berlini városi tanács kiadta a parancsot a „lakónegyed”, azaz lakótelep építésére. Hermann Henselmann, aki korábban készségesen asszisztált történelmi városszövetek megbontásához, sőt eldózerolásához is, ezúttal szembehelyezkedett a döntéssel, és igyekezett az NDK műemléki felügyelőségével összefogva elérni, hogy legalább egy kis részen őrizzék meg a történelmi városrészt. Az NDK hatóságainak vaskalaposságát mutatja azonban, hogy eme illusztris személyek és intézmények közbenjárása sem volt elegendő a Fischerinsel megmentésére. A történelmi belvárosnak ezt az épen megmaradt részét is eltakarította az NDK dühödt városfejlesztési láza. Az egykor zegzugos utcák által tagolt, a háború előtt a turisták kedvenc célpontját jelentő terület 1973-ra teljesen eltűnt, helyén hat 21 emeletes, GAA GT 18 típusú „Plettenbau” paneltoronyház áll a mai napig.
Berlin keleti felének „rendezése” már a nyolcvanas években heves tiltakozásokat szült. A történelmi épületek szisztematikus elbontása, sokszor az ország műemléki szakembereinek tiltakozását is kiváltotta. Már a rendszerváltás előtt éles vitákat gerjesztettek ezek az ideológiai döntések. Talán ezért is fordulhatott elő, hogy 1987-ben, a város fennállásának 750. évfordulójára az NDK hatóságai is úgy érezték, valamilyen módon kompenzálni kellene az általuk a megelőző két évtized során végzett hihetetlen pusztítást. Igencsak ironikus és sokatmondó, hogy azon ország vezetői, mely magát az „antifasiszta harc” előretolt bástyájaként állította be, de melynek születésekor az a nácik építészeivel is együttműködve Hitler grandiózus terveit Sztálin parancsára igyekezett túlszárnyalni, a rendszer végnapjaiban a berlini városrendezés 1938-as terveihez nyúltak vissza. Így jött ugyanis létre a Nikolaiviertel a régi belváros déli csücskében, ahol próbálták kikísérletezni azt, miként lehetne modern, ám a történelmi épületekre is utaló új városrészt kialakítani. A Nikolaiviertel ugyanis ugyanúgy, sőt sokkal inkább kulissza, mint a baloldali építészek által sokat kritizált drezdai vagy frankfurti belvárosok.
A Szent Miklós-templom környékének girbegurba utcácskáit, a régi Berlin „Tabánját” már a harmincas években bontani kezdték. Az indokok is hasonlók voltak, mint a budai negyednél: a régi és korszerűtlen épületek balesetveszélyesek, korszerűsítésre alkalmatlanok, így veszniük kell. Ekkor fogant meg a város náci vezetőinek fejében a gondolat, hogy miután a terület Germánia fejlesztési területeitől távol esik, ki lehetne alakítani egyfajta „történelmi skanzent”. A koncepció szerint a Germánia építésekor elbontott történelmi jelentőségű épületek rekonstrukcióiból emelnének itt egy történelmi „negyedet” az addigra már szekularizált és koncertteremként használt középkori templom köré. A munkálatok a bontásokkal és a templom átalakításával meg is kezdődtek 1938-ban, ám hamarosan jött a háború, és a munkálatok abbamaradtak.
Az NDK hatóságai 1987-ben ezt a koncepciót dolgozták át, csak épp nem Hitler nemzeti, hanem Ulbricht és Honecker nemzetközi szocialista álomvárosának elbontott elemei kerültek az „NDK-s Disneyland” területére. Ide került a gótikus bíróság épülete, a rokokó Ephraim-palota és számos, a belvárosban elbontott műemlék, köztük Berlin legrégebbi fogadójának rekonstrukciója. Az egész negyedet azonban homlokzati rendszerében historizáló elemekkel módosított panelházak veszik körül, így az egész negyed felemás eredményt mutat. 2018 óta ennek ellenére építészetileg védett területnek számít, és a turisták kedvelt célpontja. Az viszont egyértelmű: a történelmi rekonstrukció és a modern építészet kibékítése inkább eredményez a Nikolaiviertelhez hasonló használhatatlan kimérát, mintsem valódi, eleven megoldást.
