Demeter Szilárd: És akkor két lépést hátra

A koronavírus távolságtartásra kötelez. Hátrébb léptünk vagy kettőt, másfél méternyit legalább. Tér nyílt a látásra. Nézel, gondolkodsz, hallgatsz.
Elmarad egy rakás találkozó. Többsége amúgy is fölösleges volt. Udvariasságból folyattuk szét az időt, az elágazó ösvények kertjéből csak az ösvényt láttuk, a kertet nem.
Jóval kevesebb az értekezlet, videókonferencia ha van, a multitasking azt jelenti, hogy az asztal alatt sms-ben üzensz az asszonynak, hozzon egy kávét, ha erre jár.
A gyerek ragyog, apja, anyja otthon, ragyogunk, bár szerintem karantén végére legkevesebb egy új gitárt majd vennem kell, de ha ez ára a közös zenélésnek, bőven megéri.

Két lépés hátra. Mi fontos, mi nem annyira fontos.
Elültetni végre a virágokat, locsolni a kertet, a gyerek játszóházát bővítgetni, az fontos. Zenét hallgatni, miközben erdőben biciklizel, regényt írni, majd újraírni, nem rohansz, van egy tempód, lassú, lassúdad. Nyugis.
Mit olvassunk, az fontos, mit ne olvassunk, az nem fontos.
Hívnak telefonon este, nem veszed fel. Majd visszahívod munkaidőben, nem fontos.
Ellenzéki újságírók kérdeznek, illemből válaszolsz, de majdnem mindegy, hogy mit. Úgysem kíváncsiak rá, részükről alibi, hogy elmondhassák, mit csinálsz rosszul. Egy másodpercig irigylem őket, tudják, miről mit kell gondolni. Én nem tudom, illékony a jövő, szurkálom a ködöt. Mindegy, mai korcsoma, nem fontos.
Elvégzed a munkád, leteszed a lantot, és nem veszed fel altatás után, annyira nem fontos, reggelig megvár.
Többszáz kiló betonnal erősíteni, felpakolni, lepakolni, átpakolni, keverni, betonfitness, mert a melléképület előtti járda már akkor ramaty volt, amikor megvettük a házat a világ végén. Ez fontos.
Csákányt, lapátot, ásót vásárolsz, ez fontos, a házzal örökölt eszközpark kiszolgálta az idejét. A régieket sem dobod ki, fontosak, kérges tenyerek üvegesre csiszolták a nyeleket. Kérgesedik a tenyér, hámlik a kéreg a szívről.
Azt eszed, amit főztetek, edd meg. A maradékot nem viszi el pincér, látod, mi marad utánad, a maradványod visszanéz, tükör ez is, az vagy, amit a tányéron hagysz. Ez is fontos.

Ilyen bajaim vannak.
A két lépés hátra azt jelenthetné, hogy nem ott vagyok, ahol lennem kéne.
Dehogynem. Most pont ott vagyok, ahol lennem kell. Állok, nézek, igazulok.
Kételkedsz, tehát gondolkodsz, tehát vagy, tehát Isten létezik, mondta René. Erre gondolok, hogy az utolsó logikai láncszem hitből van, és nem tudásból. De nem mindegy, hogy milyen hitből. A miénk a XX. század után lehetett volna erősebb, nem lett. Pedig megmondta Martin 1966-ban: „Már csak egy Isten menthet meg bennünket.” Martin, Martin,  fogalmazhattál volna pontosabban, látod, megcsúszhat a világ egy határozatlan névelőn.

A cikk a Karantmi-jövőstratégia folyatása.