Eleven festmények a kaposvári színésznövendékektől

A koronavírus alatti karantén időszakban a bezárt múzeumok sem szakították meg a kapcsolatukat a közönséggel, izgalmas és érdekes ötletekkel próbálták közelebb vinni a különböző művészeti ágakat az emberekhez. Ahogy mi is beszámoltunk itt a Hajónaplón, a Magyar Nemzeti Galéria a #maradjotthon felhívást értelmezte elég egyedien, híres festők alkotásain keresztül adtak ötleteket, hogyan süssünk, pihenjünk, zenéljünk vagy öltözzünk fel koronavírus idején. A Szépművészeti Múzeum meghirdette a „Legyél te is műalkotás!” játékát, mely megihlette a Kaposvári Egyetem harmadéves színész szakos hallgatóit is. A Rippl-Rónai Művészeti kar Bozsik-Bakos-Kiss osztálya saját közösségi oldalán osztotta meg az újragondolt festményeket. Móczár Bencével és Sikó Koppánnyal beszélgettünk a kreatív kihívásról, a csoport összetartásáról, a színészhallgatók jövőjéről, megváltozott színházi világról és a virtuális térről.

– Munkácsy, Van Gogh, Magritte, Picasso, Frida Kahlo – csak, hogy pár festő nevét idézzük – műveit értelmezte újra a színészcsoport. Milyen kritériumoknak kellett megfelelni, amikor egy-egy műalkotást próbáltatok leutánozni? Törekedtetek arra, hogy tényleg szinte ugyanúgy adjátok elő a jeleneteket, mint a festményen?

Koppány: Mindenkinek a saját elképzelésére, kreativitására bíztuk, nem szabtunk meg paramétereket. A klasszikusoktól kezdve, az ismeretlen művészeken át a kortársig, bárki szerepelhetett. Volt, aki kifejezetten arra törekedett az osztályból, hogy minél pontosabban, minél precízebben lemásolja a mozdulatokat, volt, aki inkább a hangulatot próbálta visszaadni, míg mások saját festményértelmezésük szerint próbálták bemutatni az alkotásokat, de ha valakinek valami gag jutott eszébe, az is belefért.  Kárpáti Barnabás osztálytársunknak sikerült egy ismeretlen szerzőtől egy Petőfi festményt megörökítenie. Bence pont egy alternatív megoldást választott.

Bence: Igen, én végül egy Magritte-ot csináltam. Ennek előtte becsületesen két héten keresztül szenvedtem a különböző leplekkel, vásznakkal és a nem túl előnyös sminkekkel, szánalmasan sikertelenül. A „gages” megoldást inkább kétségbeesés szülte (nevet).

– Koppány te egy Caravaggio-t és Van Gogh-ot vállaltál be, hogyan próbáltad kivitelezni?

Koppány: Az első alkalommal, a Caravaggio képnél arra törekedtem, hogy minél pontosabban lemásoljam az eredetit, a speciális sminknek is az volt a célja, hogy a festményszerűséget hozza vissza, komoly kihívást jelentett, hogyan fogok a fotón úgy kinézni, mint a festmény. A Van Gogh képnél már rendes festéket használtam, és inkább az élményt, a hangulatát akartam visszaadni.

– A festészet egyébként mennyire áll közel hozzátok?

Bence: Négy féléven keresztül az egyetemi tanrendünk része volt a művészettörténet. Vidnyánszky tanár úr (a Nemzeti Színház igazgatója, rendező- a szerk.) több rendezésében is játszottunk, nála a színpadi munkának is sokszor fontos szervezője a festészet. Ahogy beszélgetünk jut eszembe, hogy mit kellett volna megcsinálnom! Az ember tragédiája előadásban – a párizsi színben – nekem kellett megjelenítenem David Marat halála c. festményét.  Ott, ha kicsit szabadabban is, de a konkrét festményt próbáltuk meg beidézni előadásba.

Koppány: Osztályfőnökünk, Bozsik Yvette is teljes díszletet jelenített már meg színpadon festményekből.  

Bence: Igen, az első év végén Bocsik Yvette rendezésében a KABARÉ avagy elvágyódás című vizsgadarabunknál az egész díszletvilág különböző Magritte képek elemeiből állt össze.

– Az újragondolt, kreatív festményértelmezésben szinte a teljes osztályotok részt vett. Mennyire fontos a közösség a színész-szakon az egyetemen?

Koppány: Minden ötletnek megvannak a húzóemberei.  A  festményes projektnél elmondható, hogy az elején még nem volt egységes a lelkesedés, mivel nem lehetett pontosan látni, mit hozunk majd ki belőle. Az első képek után már körvonalazódott. Azt gondolom, közösségi szempontból fontos volt, inspirálódtunk egymásból is, egy idő után mindenki becsatlakozott, hogy közösen valósítsuk meg az elképzeléseket.

Bence: A kérdés másik részére pedig az válaszolva: egy színész osztálynak három éven keresztül szinte minden nap reggeltől estig együtt kell léteznie, fizikailag, idegrendszerileg. Ez egy nagyon intenzív és felfokozott életszakasz, sok kérdéssel és megoldandósággal. Éppen ezért  sok szempontból meghatározó, hogy kikkel, milyen csoportban csináljuk végig az egyetemi éveket. Mindennek és mindenkinek van jó és rossz oldala is, de ez része a tanulási folyamatnak. Az egyetemen a társulati létezés magas intenzitású, sűrített formáját tanuljuk.

– Az újragondolt festmények kihívást a karantén idején valósítottátok meg, amikor a színházak bezártak, az egyetem online formában működött, hogy bírtátok ki a színpad nélküli világot?

Bence: Érzelmi szempontból olyan volt, mint egy hullámvasút. Az első pár hetem leginkább alvással telt. Bepótoltam, ami az elmúlt két és fél évben elmaradt. Aztán persze volt, hogy nagyon jó volt a csend, volt hogy jött a szorongás. De ez végül is természetes. Az online oktatás nálunk bizonyos elemeiben - az elméleti óráknál - nagyon jól működött, és a mozgás mesterünk, Szent-Iványi Kinga a laptop előtt is ugyanúgy kijavított minket, ha nem megfelelően hajtottuk végre a gyakorlatot. Voltak beszéd és ének óraink, csináltuk a dolgunkat. Más kérdés, hogy egy színházi munkafolyamatnak egy bizonyos fázisáig lehet haladni az online térben, aztán eljön az a pont, amikor már nem tudunk mit csinálni, akkor már szükséges, hogy együtt legyünk, egy teremben. Ilyenek a színészmesterség órák. Rengeteg online próbát tartottunk Kelemen József mesterség tanárunkkal, Brecht A kaukázusi krétakörével foglalkoztunk, legalább háromszor újrahúztuk, visszaolvastuk, egybeolvastuk, mintha rádiójáték lenne és így tovább, nagyon tanulságos volt, de egy ponton túl, amikor világossá vált, hogy ebben a félévben már nem állhatunk neki a rendelkező próbáknak, el kellett engednünk a projektet, remélhetőleg csak ideiglenesen. Bozsik Yvettel a Chicago c. musicallel, Bakos-Kiss Gáborral egy Molnár Ferenc egyfelvonásosain dolgoztunk amikor berobbant a vírus, ezekkel a projektekkel már olyan fázisban voltunk, hogy nem volt értelme „online próbálni”. Tőlük előadások felvételeit, filmlistát kaptunk, különböző kisebb projekteket csináltunk és rendszeresen tartottunk osztályfőnöki órát, hogy legalább a képernyőn keresztül találkozhassunk.

– Nem tudom mennyire korai a kérdés, de mindenképp szeretnétek majd egy állandó társulat tagjai lenni vagy inkább szabadon és több színházzal dolgoznátok együtt?

Bence: Nálunk még csak most kezdődik az az időszak, hogy megtapasztaljuk, milyen egy kőszínházi társulatban dolgozni, a következő tanévtől kezdjük a gyakorlati időnket a színházaknál. Az osztály tizenhét tagja öt különböző helyre szerződik. Szerintem ebben a fázisban mindenkinek az a dolga, hogy a lehető legnagyobb elhivatottsággal arra az egy helyre fókuszáljon, ami a gyakorlati helye lesz. Nekünk még két évünk van diplomáig, addig nagyon sok minden történhet. Most meg kell tanulnunk, hogy milyen kint lenni pályakezdőként, milyen társulathoz tartozni. Két év múlva tudnék erre a kérdésre válaszolni.

Koppány: Ahhoz, hogy az ember önálló utat válasszon, hatalmas önbizalom kell. Ebben a szakmában biztonságot jelent egy társulathoz leszerződni.  Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok döntés előzi meg azt, míg valaki eljut odáig, hogy szabadúszó akar lenni. Akinél a színészet mellett más művészeti ág, mondjuk a zene is meghatározza az életét, pályafutást az megint más helyzetet teremt.

– Azt már határozottan megfogalmaztátok magatokban, hogy színészként szeretnétek folytatni, vagy a rendezői pálya is érdekel?

Bence: A Komáromi Sándor vezette Teleszterion Színházi Műhelyből jöttem, ami egy pápai alternatív csapat volt, ahol lényegében mindenki mindent csinált. Együtt építettünk, együtt bontottunk, együtt végeztük a papírmunkát, mindenki értett a fénypulthoz és mindenki tudta, hogy melyik ládában milyen kellék van.  Ez jó iskola volt arra, hogy az ember nem szerepekre vár, hanem feladatokra, valahol a színház körül. Jó, persze, ha éppen egy diákcsoportot vagy a saját társaidat rendezed, meghalsz, annyira akarsz játszani, ha meg a színészként próbálsz szünetben azon kapod magad, hogy szívesen bevilágítanád a jelenetet. De ez csak játék saját magaddal.

Koppány: Mindig is úgy gondolkodtam erről, hogy akkor lehet a szakma szerves részévé válni, ha nem arra törekszik valaki, hogy színész vagy rendező legyen, hanem színházi emberré akarjon válni. Mindent magáévá tegyen, a háttérmunkával együtt, és valójában szentélynek tekintse azt a színházat, ahova belép.

– Milyen jövő várhat egy fiatal színészre, egyáltalán mennyire változik meg a színházi világ a koronavírus hatására?

Bence: Egy pályakezdő helyzete mindig nehéz. Még minden bizonytalan, nem tudjuk, hogy pontosan hogyan és milyen formában térhetnek vissza a színházak. Körbejárta a netet a Berliner Ensamble nézőtere. Rémisztő kép. Kérdés, hogy mennyire formálódik át a színház kultúra, a nézők hogyan térnek vissza, főleg ha, ne adj isten, lesz egy második hullám is. Óvatos érdeklődéssel figyelem a folyamatot. Azokkal a külföldi példákkal nem tudok azonosulni, ahol plexifalak vannak a színészek előtt és csók helyett csak kimerevítik a „csók idejét”. Na ez már fura.

Koppány: Érdekes volt végigkövetni és megfigyelni, hogyan viszonyulnak az emberek ehhez a helyzethez és az online térben mit tud nyújtani a színház. Ha pozitívumot kell keresni, az elmondható, a virtuális térben sokkal szélesebb réteghez is eljuthatunk.  Azt is fontosnak tartom megjegyezni, hogy az elmúlt hónapokban sokan sok mindent megtettek azért, hogy a köztudatba tartsák a színházat és kapcsolatban maradjanak a nézőkkel, az embereknek teret nyitottak arra, hogy ne távolodjanak el a színháztól, még akkor sem, ha a közlési mód nem feltétlen az, amit megszoktunk.

– Egyre több színházban kezdődtek meg a próbák és jelentik be a következő évadot. Rátok mi vár a következő időszakban?

Bence: Ez a nyár az osztálynak sok fesztivál meghívással járt volna, ezek mind elmaradtak vagy más időpontba kerültek át, utóbbival sajnos már most egyeztetési problémáink vannak. Az osztályunk hivatalosan a harmadik év végéig volt az eddigi intenzitással együtt – a koronavírus miatt ez a tanév sem lehetett teljes – a negyedik évtől elkezdjük a szakmai gyakorlatainkat színházaknál. A kaposvári Csiky Gergely Színház meghirdette a jövő évadot, a repertoárban szerepel a Tüskevár is, melyben az egész osztályunk szerepelt, februárban volt a bemutató, a meghirdetett előadásoknak csak a töredékét tudtuk lejátszani. A vírus miatt sok minket is érintő előadás maradt el a Nemzeti Színházban is. Salgótarjánban a Zenthe Ferenc Színházban új társulat alakul, három osztálytársammal, mint gyakorlatos egyetemi hallgató szerződünk oda augusztus 1-től. Megtörtént az évadhirdetés, izgatottan várjuk, sok feladatunk lesz. Augusztusra már egy brassói fesztivál szerepel a színház programjában, Osztrovszkij: Erdő című darabja, ebben Hege Veronika osztálytársammal veszünk át egy-egy szerepet.  Ez van a fejemben, mint első alkalom, amikor talán, nem mellesleg egy új társulatban, fennállhat az a régi helyzet, hogy színpadon vagyunk, feljön a fény és velünk egy térben létező nézőknek játszunk. Jelenleg Pápán tartózkodom, hazaköltöztem, amikor bezártak a színház meg az egyetem. Ide szervezünk egy helyi kultúrkocsma kerthelyiségébe Tegyi Kornél barátommal – aki jelenleg a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a velünk párhuzamos Máté Gábor-osztályába jár –„Nitzsche halott, avagy vissza a kocsmába”  fantázianévvel egy rendhagyó, hetente jelentkező kocsmatalkot, változó tematikával, meghívott vendégekkel. 

Koppány: A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban június 22-én kezdem el próbálni az Édes Charity című darabot, melyet augusztus 16-án tervezünk bemutatni a Rózsakert Szabadtéri Színpadon. Nagyon örülök, hogy a karantén időszak után, már most megkezdődik a színházi munka és nem kell szeptemberig várni.

– Ahogy beszéltük, az egyetemi osztályotok szétszéled, mindenki megkezdi szakmai gyakorlatát az ország több pontján. Mennyire lehet a csapatot összetartani, szeretnétek a közösségi médiában az oldalatokat életben tartani vagy tovább fejleszteni annak ellenére, hogy nem lesztek együtt?

Koppány: Nem vagyok az online fórumok hatalmas kedvelője, de hasznosnak vélem a rólunk szóló felületet, mert nem csak egyenként kerülhetünk be különböző színházaknál a köztudatba. Ha egy rendező felmegy az egyetemi osztályunk oldalára, akkor projekteket, képeket, ötleteket, karaktereket lát, és esetleg ez alapján választhat is közülünk egy-egy produkcióhoz. A festmények újszerű értelmezésének a szórakoztatáson kívül az volt a célja, hogy az osztály közösen közvetítsen egy művészeti tartalmat, és remélem a jövőben is rendszeresen tudunk értéket előállítani és megosztani.

Bence: Ezen kívül a jövőben lehet egy „gyűjtőfórum” is az oldal, ahol beszámolunk arról, hogy az osztályunk tagjai merre járnak, milyen előadásban láthatók. A tematikus projekteket szeretnénk folytatni, nagy örömünkre, nem várt nagy hullámot vetett a festmény-kampány. Tary Patrícia osztálytársunk az oldal főfőnöke, szerintem már most ötletel.

A vezető kép, James Ensor:Önarckép maszkokkal festményének újraértelmezése a Kaposvári Egyetem színészei által.