Elszakított családok, megtört sorsok
Ma hetvenöt éve, hogy Budapesten aláírták a csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezményt. Ennek eredményeként száztízezer felvidéki magyart telepítettek át Magyarországra, és több mint hetvenháromezer magyarországi szlovák települt át Csehszlovákiába.
Nemkívánatos személyek voltak a németek és a magyarok
Edvard Beneš, a Csehszlovák Köztársaság elnöke Londonban már a háború alatt nagy erőfeszítéseket tett azért, hogy kitelepítsék a nemkívánatos német és magyar lakosságot, hogy egyoldalúan építhessék ki az újjáalakítandó Csehszlovákiát, a csehek és szlovákok nemzetállamát. Habár a német kitelepítést a nagyhatalmak támogatták, a magyarokét a Szovjetunión kívül senki sem segítette. Ezért más megoldást kellett keresniük a magyarkérdésre, így 1946-ban megszületett a lakosságcsere-egyezmény.
Csak a határt kellett volna megfelelően kiigazítani
Amikor a csehek és a szlovákok először értesítették levélben a magyar kormányt a terveikről, a következő választ kapták: „Ha Csehszlovákia – fogalmazta meg ellenjavaslatát a magyar vezetés – a magyaroktól jövőjének biztonsága érdekében meg akar szabadulni, ami lehet egy nagyon helyes felfogás, akkor csupán a határt kell megfelelően kiigazítani, és nincs szükség arra, hogy embertelenül a lakosok százezreit mozdítsák ki helyükről.” Ezt követően 1945 decemberében találkoztak is a nemzetek képviselői. A csehek Gyöngyösi János magyar külügyminiszter határmódosítási javaslatáról tárgyalni sem akartak, viszont ragaszkodtak a lakosságcsere koncepciójához, ezért egyezség sem született. A magyar állam nem tudott mit kezdeni a kialakult helyezettel, és februárban ismét tárgyalásokat kezdeményezett. Végül a magyar országgyűlés heves vita után beadta a derekát, és elfogadta a rendkívül előnytelen egyezményt, amely a törvény tizenöt cikkében rögzíti a lakosságcsere csaknem valamennyi lényeges pontját a magyarországi szlovákok önkéntes áttelepülésétől kezdve egészen addig, hogy a csehszlovák kormány jelöli ki a magyar nemzetiségnek azon tagjait, akiknek el kell hagyniuk Csehszlovákiát. Magyarországon az áttelepülés tehát önkéntes volt, Csehszlovákiában pedig erőszakos. Az egyezmény azonos számú állampolgár cseréjét irányozta elő, de a magyar félnek kötelezettséget kellett vállalnia, hogy befogadja területére a szlovákiai magyar nemzetiségű ún. „háborús bűnösöket” is. Az egyezmény pontosan meghatározta a vagyoni feltételeket is, amelyek értelmében az áttelepülők magukkal vihették minden ingó vagyonukat, és hátrahagyott ingatlanjaikért kártérítést kellett kapniuk.
A témával kapcsolatban Bárkányi Valkán Zoltán írót, újságírót is megkerestük, aki sokat foglalkozott a kitelepítés témájával. Mindjárt két ellentétes gondolatot vázolt fel. Egy szlovák történész, Juraj Zvara a következőt mondta: „Történelmi tény, hogy a benesi emigrációs kormány köreiben született a német és magyar kisebbség kollektív felelősségének elmélete, és az a gondolat, hogy az új csehszlovák köztársaságnak meg kell szabadulnia kisebbségeitől.” Ezzel viszont ellentétes gondolat az, amit egy magyar filozófus-történész, Bibó István fogalmazott meg: „A népcserének akkor van helye, amikor bizonyos területeken a néprajzi határt fizikailag nem lehet követni… A kötelező lakosságcsere embertelen, az önrendelkezési jog szellemével mélyen ellenkező.” Ez pedig azt jelenti, hogy a két idézetben foglalt ellentétes nézetek alapján is nyilvánvaló, hogy a Magyarország és Csehszlovákia közötti 1946–48-as lakosságcsere objektív megítélése rendkívül bonyolult és szinte lehetetlen. Ahány család, ahány egyén, annyiféle sors kötődik a lakosságcseréhez, ami a családok széteséséhez és a szülőföld elhagyásához vezetett. Ezzel szemben pedig ott volt a kemény nemzetiségi elnyomástól való megszabadulás lehetősége, a jobb sors, a szabad élet reménye és az ősök nyelvének megőrzésére való törekvés, az a vágy, hogy ezen a nyelven imádkozhassanak és taníttathassák gyerekeiket.
– Apai oldalról nagyszüleim és két nagybátyám a családjával, anyai oldalról pedig nagynéném – tehát unokatestvéreim is – elhagyták akkor pilisi szülőfalujukat, Kesztölcöt, és áttelepültek Szlovákiába. Jómagam nem voltam a lakosságcsere része, de apám málenkij robotra való elhurcolása és korai halála miatt édesanyám három gyermeket nem tudott eltartani, ezért Kesztölcről Bátorkeszire átcsempészve kerültem az áttelepült nagynénémhez. Így átérezhettem azt, amivel rokonaimnak is szembe kellett nézniük. Ahogy megtanultam írni, leveleket küldtem anyámnak, hogy jöjjön értem, és vigyen haza a szülőfalumba, a családunkhoz, akik után annyira vágyódtam. Végül anyám visszacsempészett Kesztölcre – tette hozzá Bárkányi Valkán Zoltán.
Lelkesítő kampányokat is szerveztek
Bárkányi Valkán Zoltántól megtudtuk azt is, hogy a hazai szlovákság mozgósítása 1946. március 4-én kezdődött, és hivatalosan május végéig tartott. „Nem hivatalosan” azonban a toborzó akciót másfél évvel meghosszabbították, és ez alatt az idő alatt a csehszlovák áttelepítési bizottság tagjai akár többször is eljutottak mindenkihez. Ez azt jelenti, hogy az áttelepülés lehetőségéről minden felnőtt szlovák nemzetiségű állampolgár tudott. A magyarországi szlovákok többsége érdeklődéssel fogadta a bizottság tagjait, és aktívan részt vett a toborzó gyűléseken, amelyeken gyakran kiváló szlovák művészek, színházi és táncegyüttesek, zenekarok is felléptek. Az agitátorok, hogy bizonyítsák, valóban jólét van az új hazában, cipőt és ruhát osztottak az áttelepülés iránt érdeklődő legszegényebbeknek. Ezenkívül mintegy ezerötszáz magyarországi szlovák gyermek tölthetett négy-hat hetet valamelyik szlovákiai hegyvidéki üdülőhelyen, hogy megerősödjön és gyakorolja a szlovák nyelvet. – Az én Gábor bátyám, aki akkor tizenkét éves volt, élete végéig nem felejtette el az egy hónapos üdülést a Magas-Tátrában. Új ruhában és cipőben jött meg, s még csokoládét és cukorkát is hozott, ami itt Kesztölcön akkor elképzelhetetlen nyalánkság volt – emlékezett vissza Bárkányi Valkán Zoltán.
Borítókép: Dunacsún, 1946. november 25. Áttelepítettek egy csoportja első Dunacsúnban töltött napjukon ebédért áll sorba. A MAFIRT felvétele.
