Feltámasztani a vargátlanított vargavárost

Fekete Vincét, a Kézdivásárhelyen élő költőt legfrissebb, Vargaváros című kötetéről kérdeztük.

A világjárvány előtt talán soha nem érezték a fiatalabb generációk, hogy milyen védtelen az ember. Nem tapasztalhatták meg, hogy az örök körforgásban nekünk, embereknek nincs más szerepünk, mint születni, meghalni, hogy aztán minden kezdődhessen elölről. Most érdemes Fekete Vince köteteit lapozni, őt olvasva megértjük, hogy értelmetlen minden tiltakozásunk a szakadatlan körforgás, a természet kegyetlen törvényszerűségei ellen, mert az élet örökkévaló. Ugyan velejárója a halál, de élni kötelező.

– Drón a címe a Vargaváros című kötet közepe táján olvasható versednek, és valóban egy drónfelvételnek is tekinthető a könyv, mintha a kamera végigpásztázná azt a vidéket, amelyhez leginkább kötődsz. Miért született meg ez a kötet?

– Maga az ötlet, hogy megírom ezt a kisvárost, ezt a vidéket, van olyan huszonöt-harminc éves. Itt van a kép most is előttem, ahogy Kolozsváron a Szentegyház utcában megyek valakivel a kilencvenes évek közepén, mindketten diákok vagyunk a bölcsészkaron, és nagy hévvel és beleéléssel mesélem neki, hogyan is képzeltem el az egészet. Akkor még a kisváros Európában egyedülálló udvarteres szerkezetére akartam építeni: főtér, a főtér köré rendeződő több mint hetven udvartér mindegyike egy-egy külön világ, külön történet, mint ahogy az udvarterekben levő házak, lakók külön-külön is más-más történetek hordozói. Az évek során aztán sokat csiszolódott, sokat alakult az elképzelés, az viszont benne volt mindig, hogy mai és múlt századi céhes emberek, iparosok, mesteremberek és egyszerű földművesek, szülők, nagyszülők, rokonok, közeliek és távoliak, helyiek és idegenek panorámája bontakozzék ki majd lehetőleg, tematikus ciklusokban, megidézve egy viszonylag zárt, organikus kisváros jelenét, múltját és közelmúltját. A gyermekkor (és a szülők-nagyszülők gyermekkorának) emlékei, a kisvárosi, környékbeli világ miliője, a városka, a környék múlt századi, század eleji, századközépi és mai hangulata, és – ezzel egy időben – a benne/rajta átvonuló XX. század és a XXI. elejének magántörténelme.

– Izgalmas az a kettősség, amely végigkíséri a verseidet, jégforró lehet a viszonyod a környezeteddel. Ezt nemcsak a Vargaváros című kötetedből éreztem így, hanem már a Védett vidék verseit olvasva is. Kritizálod, eltaszítod, de közben magadhoz öleled az ott élőket. Hogyan alakult ki ez a paradox viszony?

– Valóban, a 2010-es verseskönyvben, a Védett vidékben már letapogattam, körbejártam ezt a vidéket elég alaposan. Akkor főleg a vargavárost körülvevő tájat inkább, de a város is elég szépen ott volt benne. Helyrajzilag Kézdiszentkereszttől, szülőfalumtól Kommandóig, a Kászonoktól Kézdiszentlélekig, a Szent Anna-tótól a Bálványosig, a Büdös-barlangig, a Madártemetőig, a Katrosáig, apám, nagyapám, felmenőim, a szépek és ükök egykori helyszíneiig. Ez egy több száz négyzetkilométeres terület. A helyrajzi viszonyok felismerhetők, a vidék azonosítható, és azt is akartam, hogy azonosítható legyen. De ez a mikrorégió, a konkrét helyneveket félretéve  Erdély, akár Kelet-Közép-Európa bármelyik pontján elképzelhető. Ezt a hatalmas gazdagságú néprajzi anyagot, amit a kötet görget, ezt én a valamikori faluból, a szülőfalumból, a gyermekkoromból hozom. A mai falu, persze, már teljesen másmilyen.  Az autentikus keveredik a giccsel, a valódi a művivel, és az Isten se tudja megmondani már, hogy melyik mi. De nem is nagyon érdekel senkit. Több könyvet is szenteltem eddig ezeknek az embereknek, ennek a vidéknek, de a visszásságok, a kritikák ellenére is mindig belülről, közülük és – nyilván – nagy szeretettel.

– A vulkánok és a lágy vizek vidékéről azt is hihetnénk, az maga az édenkert. Mennyire vagy a hétköznapokban úton, erdőn-mezőn, természetközelben?

– Az utóbbi időben talán még inkább úton vagyok, mint eddig. De amikor csak tehetem, az erdő-mező ki nem marad az életemből. Volt egy teljes hónapom a pandémia kezdetén, amikor szinte, hogy úgy mondjam, együtt lélegeztem a természettel. Szülőfalumba szorultam, ahol – április volt – még reggel és este be kellett gyújtani a cserépkályhába, vízért kellett menni a háromszáz méterre levő kúthoz. Napközben meg kimentem a tetőre, a falu fölé, ahonnan belátható az egész Háromszéki-medence, és nagyokat sétáltam, majd hazafelé benéztem az éppen önkéntes karanténban levő édesanyámhoz. És hát ebben az önkéntes magányban próbáltam írni, hiszen a Vargaváros megjelenése után hatalmas légüres tér keletkezett bennem, hirtelen nem tudtam, hogy mihez fogok, mit csinálok, mi lesz a következő anyag. De most már körvonalazódni látszik nem is egy, de két-három újabb terv is, ami ki fogja tölteni az életemet az elkövetkezőkben, azt hiszem.

– Miről szólnak ezek a tervek?

– Nekem úgy jó, hogy az egyik munkából kilépek, a másikba meg be. Vagyis párhuzamosan születnek ezek a könyvek. Egyszerre írtam a haikukötetemet, a Vargaváros verseit, az Ahonnan a nagy-nagy kékség című verses meseregényt és a Szárnyvonal darabjait. Van, amelyiknek hosszabb kifutási időre van szüksége, mint például a Vargavárosnak volt, amelyik több mint tíz év alatt született, van, amelyiket sokkal rövidebb idő alatt sikerül tető alá hozni. Ez az anyagtól függ elsősorban, meg nyilván sok egyéb dologtól is. Azt érzem, akkor van készen valami, amikor nem tudok már hozzátenni semmit. És most is így történt, a Vargaváros megjelenése után, hogy amikor hónapok után elkezdtem írogatni, azt tapasztaltam, hogy bizonyos darabok más-más mappába kívánkoznak. Nevet is adtam ezeknek külön-külön, és most így, ezeken a mappákon belül készül, van három ilyen, gazdagodik az anyag.

– Az az érzésem, mintha szavakkal bástyáznád körbe Kézdiszéket. Miért, mitől kell megvédeni (megvédened?) a „tarka völgy ölében elnyugvó” vidéket?

– A nyelvvel dolgozunk mindannyian, akik írunk. Ha nem is körbebástyázni, nem is megvédeni, de feltámasztani akartam azt, ami már nincs vagy nem úgy van meg, és soha nem lesz már olyan, amilyen akkor, valamikor volt. Egy mára már szinte teljesen vargátlanított vargavárosban, ebben a vargavárosban, az enyémben, vagyis ebben a könyvben még élnek az egykori vargák. Megelevenedtek, hogy úgy mondjam, és a nyelvben elevenedtek meg. De ugyanúgy ezt a várost is sikerült „céhmestermentesíteni” az elmúlt hetven-nyolcvan évben, mint, teszem azt, Magyarországon a falusi parasztságot földteleníteni. És ezáltal halálra ítélni, meg is semmisíteni őket.

– Fel is lehetne építeni Kézdivásárhelyt a köteted alapján, meg lehetne formálni majdnem minden egyes ott élő embert, sőt úgy tűnik, mintha konkrét eseményeket lehetne rekonstruálni a verseid alapján. Miért és hogyan kerültek be a versekbe a valós történetek?

– Több mint száz esztendőt ölel át ez a könyv. Vannak benne fontos csomópontok, ilyen a századelő világa, az első világháború, az ötvenes évek, a kommunista diktatúra ideje, amelyre az én gyermekkorom is esett. Átolvastam a Székely Újság több mint húsz évfolyamát – ez megtalálható a kézdivásárhelyi könyvtárban és a múzeumban –, mert nagyon kíváncsi voltam arra a világra, jegyzeteltem is bőven. Vannak olyan történetek, amelyeket szinte változtatás nélkül emeltem át onnan a kötetbe, mert kiválóan illettek a kompozícióba; persze versbe tördeltem, átalakítottam, módosítottam kicsit. Sokat segített Földi István Századelő az udvartereken című szociográfiai munkája; ő egy kézdivásárhelyi tanár volt, a XX. század első kétharmadában élt, nagyon szépen, ihletett módon írt Kézdi századeleji történetéről – az egyik verset, Vargaváros. Századelő címmel az ő emlékének is ajánlottam. Nyilván ezenkívül is léteznek dokumentumértékű szövegek a városról és a környékéről, de patikamérlegen mértem ki, hogy mi és mennyi kerüljön be ezekből a történetekből a kötetbe.

– Nevezhetjük önéletrajzi (vers)regénynek a Vargaváros című könyvedet?

– Önéletrajzi elemek is szerepelnek benne, természetesen, és nem is kevés van ezekből, hisz ez is az egyik nyersanyagom, ez az úgynevezett „aranybánya”. De pusztán ennek a könyvnek az alapján nem lehetne rekonstruálni mindazt, ami velem történt, ami az én életem volt. Lírai önéletrajz ez inkább, amiben jócskán keveredhetnek a valós események a fikcióval. A lényeg a kikeverésen, a színek együttes használatán és a kompozíción volt/van.

– Munka számodra a versírás, vagy inkább szelep, amelyet ki kell nyitni időnként?

– Munka is természetesen. Meg szelep is. Verset nem lehet akármikor írni, mert annak, hogy úgy mondjam, jönnie kell. De akármikor lehet bíbelődni a már lejegyzett versötletekkel, csiszolni azokat, dolgozni velük, a helyüket, az egymáshoz való viszonyukat keresni egy nagyobb koncepcióban, ciklusban vagy verseskönyvben. Számomra ez az igazi munka. Elővenni például, amit tegnap, a múlt héten vagy azelőtt írtam, és úgy nézni rá a saját szövegekre, mintha nem is én követtem volna el őket, távolról, hideg szemmel, meglátni a hibákat, és örülni annak, ha úgy érzem, hogy jól, nagyon jól sikerült valami. Az idén alig közöltem a verseimből, újat pedig nagyon keveset. Pedig születtek versek. Csak időt kellett hagynom nekik a Vargaváros után, mert nem akarom folytatni ugyanazt, ugyanúgy. Noha az ember nem bújhat ki a bőréből teljesen sohasem. Más dikció, más alapállás, más nézőpont szükséges. És mostanában már ezeket az újakat veszem elő szinte naponta, dolgozom rajtuk, alakítgatom őket, addig, amíg teljesen meg nem vagyok elégedve velük. És nagyon szeretem, ha látom magam előtt a különböző mappákban az egész szerkezetét is, magát a nagyobb konstrukciót.

– Szerinted van feladatuk a költőknek?

– Erről Székely János Feladat című, önmagával szemben is könyörtelen, igen kegyetlen verse ugrik be hirtelen. A költészet elsősorban a szabadságról szól. Jó érzés a nyelvben otthonosan érezni magamat. Jó érzés lubickolni benne. De ha ez, bármelyik is, feladat lenne… Nem is mondom tovább.

Drón

Kánon

1.2.

Már csak a jelen már csak a mai nap
már mindig csak ez a nap majd eggyel
tovább mindig a meszesedő agysejtek
vaksin hunyorogva néznek farkasszemet
a múlttal furcsa legyek íve himbálózik
végig a kerten lobogó ingujjak gatyák
mellények foszló harisnyák kibomlott
hajak úsznak a levegőben a dombról
a görög-katolikus deszkatemplom mohos
kövei a fűvel benőtt halmok mögül az
élők világa felé ropogtatják kiszáradt
ízületeiket recsegnek csontszúvas
bokáikkal a holtak földöntúli jelszavakat
harsogva már-már eszüket vesztve forognak
gyilkosok és öngyilkosok szelíd halállal
eltávozottak habzó állkapcsokkal becézik
a teremtést az örökkön elfolyó időt
ó édes virágporos levegő ó édes ózon
szemgödreiken átsüt a hold

2.3
Madarak cirpelésének vékony huzalai kötik
a házat a dombhoz alvó népének figyelme
ellankad a lüktető vér hullámaiból le az örök
folyadékba az Idő vizébe csobban a holdfény
mint egy vitorla metsző szél fúj a tető felől
a vályús utakból trappolnak bordáik kerepeltetve
kiáltana egy de állkapcsa kiakad és az aljba
zuhan
tükrébe tart vissza a kilépett tükörkép

3.4
Rég elmúlt ifjúság ábrái a gyep széli epersorokból
társai közül az ösvény közepére termett hófehér
epervirág mi emel föl mi óvja meg apró szirmaid
magányosan ostobán házba betévedt halálra rémült
korcs megijed fújtat vicsorít segítségért rimánkodik
visszaút nincs szembe mehet csak veled világ
és fél és szűköl és vize és mocska a padlóra elfoly

4.5.
Öntözni gazolni nyírni nyesni kötözni
megerednek-e vajon a tavaszi facsemeték
kaszálni vágni gereblyélni megsérült-e
vajon a damiltól-késtől amikor hozzákapott
a cseresznye vékony kérge megszenvedi-e
kihajt-e jövőre virágzik-e nő-e vagy újat
kell venni helyette ásni trágyázni ültetni
gondozni megfogan-e a traktorkerék
által vágott kopaszokban az új fű
kihajt-e újra az idén már száradó
körtefa terem-e áttelel-e megsínyli-e
a kora tavaszi fagyokat viharokat

0.
Ó idő múlásának percenései ó az
az élőlény riadalma hogy nincs
nem lesz többé már ami van
ó a maradók lelki háztartásának
üzemzavarai percre-pillanatra
emlékek rajzanak s mint rügyek
által mélybe lökött száraz levelek
pörögnek aláhullnak elenyésznek
a domb öléből vonulók kézen fogják
egymást menetelnek már a reggeli
fényben üres szemgödreikkel a felkelő
napba hunyorogva a kimondhatatlant
akarva kimondani tátogva reménytelen
szerelmüket az élet iránt szélfútta
zöld homályban mennek némán
ötven év száz év elviszi mind el
fognak tűnni az emberiség könnyelmű
emlékezetéből

5.4.
A levél elejti árnyékát ökörnyál lebeg
két ág között zümmögnek az üzenetek
ott lebegnek gazdáik is köztük a csendben
tesznek-vesznek ténferegnek a kertben
az emlékezet szövőmirigyeiből eregetik
a szálakat a kezek néma beszédével az
érintéssel simogatással társalognak azzal
ami még felel ezen a nyelven amelyen még
megérti az embert a figyelmet a gondoskodást
nyesik a csemetéket a fákat bokrokat vágják
a füvet a motorberregés mint a méheké

4.3.
Suhogó porzó fű fák virágok füvek gyógyítói
ültetni locsolni ápolni az izgalom a jóérzés
a test legkisebb pórusaiba szivárog át zöld
vérű fehér vérű növények szín illat örömei
életük ennyi születés halál születés
halál aztán magára csukódik a lélek mint
egy levél a kert mikrovilága maga a világ
szelídség vadság bölcsesség gyöngeség
a vég ellen befelé göngyölődő ökölbe szoruló
levelek tetűmocskolták gombatenyészet
fehér nyálkái rajtuk
süt a nap haláluk előtt még egyszer vakító ragyogás

3.2.
A múlt milyen nyomjelző rakétái miféle drónok
ezek csontzörgéssel kopogással miféle csapat az álom
innenső felén miféle alakzatok hogy sem bőr sem
a levegő sem hús sem köd körvonalak csak töltet
nélkül lebegő gomolyagok bőr inak izmok semmi
nélkül nyúlkálnak csontkezükkel csontlábukkal

2.1.
Ringó kerti bölcső öntevékeny boldog ajándékok
a kerttől hogy elfeledkezzék a halandó a mindenség
létezéséről fejét a paplan alá dugja összezsugorodik
mint egy embrió anyja hasában a jó melegben a
sötétben érzi-hallja a hasfalban a vérkörök zúgását
dobog ver hangosan mögötte dohog a táj él lebeg
virágzik minden suhog susog zakatol míg már örökre
a vízben a magzatvízben lengedez kintről hangok
kósza hangok csupán a lét elillanó lángtengeréből