Íme a tudományművészet!
A szépművészet és az iparművészet új társat kap maga mellé: a tudományművészetet. A BarabásiLab kiállítás ugyanis a hálózatkutatást és az adatvizualizációt emeli egészen új, művészeti szintre.
A kiállításon bemutatott gráfok és hálózatok 2D-s és 3D-s szobrok, valamint „kibővített” és virtuális valóság formájában jelennek meg, amelyek nemcsak a mögöttük rejlő tudományos munka miatt izgalmasak, hanem esztétikailag is lenyűgözőek.
A Rejtett mintázatok a nagyrészt Barabási Albert László fizikus és hálózatkutató tevékenységéhez köthető úgynevezett Barabási-hálózatokat felhasználó kutatások elmúlt 25 évének bemutatása köré szerveződik. A kiállított adathálókhoz felirat azonban nem tartozik, így a látogató nem tudhatja, hogy a gráf, amiben éppen gyönyörködik, valójában mit is ábrázol. Ez direkt van így, hiszen Barabás László szerint ez a kiállítás a művészeti oldalról közelíti meg az adatvizualizációt. Ahogy azt egy korábbi, lapunknak adott interjújában is elmondta: „Van egyfajta művészeti misztérium a munkánkban. Egy kortárs művészeti alkotásban rengeteg mögöttes tartalom van, amit nem feltétlen oszt meg a művész. Vagy tudatosan teszi ezt, vagy nem képes kommunikálni.” Szerencsére a sajtó számára maga Barabási Albert László tartott tárlatvezetést péntek délután, ahol elárulta, az egyes képein valójában mik láthatók. Nem fogok minden poént lelőni, de néhány részletet elárulva szeretnénk most kedvet csinálni az olvasónak ahhoz, hogy ellátogasson a Ludwig Múzeum ezen fantasztikus kiállítására.
Az első teremben Barabási a hálózatkutatás és annak vizualizációját bemutató fejlődéséről beszélt, miközben egy régi, 1995-ből származó gráf mellett állt. A kezdetleges mintázathoz egy személyes történet köti a hálózatkutatót, ami a kezdeteket szimbolizálja számára. A gráfot, amit Barabási eredetileg egy régi projekthez akart felhasználni, egy dobozban találta otthon évekkel ezelőtt, a keltezéséről pedig kiderült, hogy mindössze két héttel azután készült, hogy Barabási 1995 végén végleg elhatározta volna, hálózatkutatással szeretne foglalkozni. A terem másik falán a hálózatok számítógépes vizualizációjának fejlődéséről látható egy ábra 1995-től, amikor még csúcspontjai sem voltak a gráfoknak, egészen napjaink virtuális valóságáig.
Az előadás következő részében csodálhattam meg az én kedvenc adathálómat.
A kép a Nature tudományos szaklapnak készült, és azt ábrázolja, hogy a folyóiratban eddig megjelent kutatások milyen gyakran hivatkoznak egymásra – több tudományterületet is átszelve, a színek pedig a különböző tudományterületeket jelölik. Ez a gráf azonban nem az, ami aztán valójában meg is jelent a folyóirat címlapján, azt az oldalt lévő tévén lehet megtekinteni. A tárlat ezen részén egyéb idősorok vizualizációja is látható még.
A kiállítás ezután igazán futurisztikus fordulatot vesz, ahol a „kibővített valóság” technológiája találkozik az adatvizualizációval. Az eredmény pedig egyszerűen lenyűgöző. A látogató egy „adatszobrot” láthat maga előtt, ami valójában egy 3D-s nyomtatóval kinyomtatott gráf. A szobor a mindennapi ételeinkhez használt alapanyagok közötti összefüggést ábrázolja, ahol a kapcsolat alapja az összetevők kémiai összetétele (abból az akkor divatos feltevésből kiindulva, hogy azok az alapanyagok illenek össze, amelyeknek hasonló a kémiai összetétele). A szobor mellé tartozik egy iPad is, amelynek a kameráján átnézve, a kibővített valóság funkciót felhasználva pluszinformációkat deríthetünk ki a szoborról és annak részeiről, első kézből megtapasztalva az adatvizualizáció jövőjét.
A kiállítás ezután ráfordul a „vírusteremre”, ahol az éppen életünket felforgató koronavírussal kapcsolatban láthatók különböző hálózatok. Az egyik ebből kicsit magától értetődő lesz: ezen Manhattan nyüzsgése látható napról napra egy olyan mozgóképen, ami leginkább egy lélegző tüdőre hasonlít (ami végül összeomlik március végén). A manhattani vizualizáció mellett egy színes, sok képkockából álló képsor is látható, ami még megannyi évvel ezelőtt készült, és egy vírus terjedésének szimulációját ábrázolja.
A kiállítás hátralevő részét viszont már nem spoilerezném, hogy a látogatónak is megmaradjon a felfedezés élménye. Úgy tűnhet, hogy félúton egyszerűen meguntam a cikk írását, a valóság azonban az, hogy úgy is tudnunk kell értékelni az ábrák szépségét, hogy nem tudjuk a mögöttes jelentéstartalmakat – ahogy azt maga Barabási Albert László is szeretné. Az általunk nyújtott ízelítő azonban segíthet belehelyezkedni a kiállításba, hogy megértsük, miről is van szó egyáltalán.
A tárlat hátralevő részében (még a „vírusteremben”) láthatjuk például, hogy mivel üti el az idejét egy „őrült tudós” a karantén során, találkozhatunk betegséggráffal is, egy egér agyának neurális hálójával vagy éppen Barabási „kedvenc alkotásával” (bár kiemelte, hogy ugyanúgy nincs kedvenc alkotása, mint a szülőknek kedvenc gyereke), ami egy fizikai kutatás keretei közt jött létre, bizonyos huzalok hőmérsékletét ábrázolva.
Végül, de nem utolsósorban a tárlat végén a látogató kipróbálhatja a virtuális valóság adatvizualizációját is. A virtuális valóságban a látogató maga körül láthat majd egy gráfot, és a kezében lévő kontrollerek használatával rá is tud bökni a csomópontokra, hogy megtudja, azok kit, vagy mit is ábrázolnak.
Röviden összefoglalva: a kiállítást nem szabad kihagyni! A tudománynak és a művészetnek eddig is volt köze egymáshoz, bár ez a kapcsolat elég egyirányú volt: a tudomány vizsgálta a művészetet. Azonban ez a kiállítás egy egészen új perspektívába helyezi a kettő viszonyát, hiszen ezúttal valójában a művészet szemüvegén keresztül tekintünk a tudományra. Felejtsük el egy kicsit a művészettudományt, isten hozott mindenkit a tudományművészet világában!
