Karácsony a múlt században
Karácsonyi mese angyalokkal, varázslattal és szerelemmel.
Tizenöt éves koromban hozzám is eljött József!
A karácsony nálunk kőbe vésett forgatókönyv szerint alakult évről évre. Anyám a ház egyik végében alkotott, apám a ház másik végében várta a Megváltót, mi pedig a kettő között, ebben a sejtelmes, titokzatos eufóriában nagyon jó gyerekek próbáltunk maradni.
Szüleim olyan titokzatosságot tudtak varázsolni az egész évben gyakorolt fegyelemmel, hogy elhittünk nekik mindent. Elhittük hogy kiváltságosok vagyunk, és a Jézuska csak hozzánk jön el az angyalaival. Mert jók vagyunk, szót fogadunk és kötelességtudóan teljesítjük feladatainkat az iskolában, otthon, az utcán, vendégségben. A mindenki elől lezárt nagyszobában, ami a karácsony központi tere volt, lázas készülődés folyt. Az ajtón keresztül hallottuk a sertepertélést, a csilingelő csengők hangját, a szárnysusogást, és percenként tapadtunk az ajtóra, hogy a beszédfoszlányokat kifigyeljük. Csak apu beszélhetett a Jézuskával és az angyalokkal, mert ő a család kijelölt közvetítője.
Három megszeppent harangsíp voltunk öt-öt év korkülönbséggel, és el nem mozdultunk volna a kisszobából, ami a nappaliba vezetett. Közben megnéztük a Kengyelfutó gyalogkakukkot, Maci Lacit, Tom és Jerryt, a cseh mesefilmeket, a Lolka és Bolkát, Rumcájszt, de még a csodált, figyelemlekötő-szórakoztató, máskor alig várt televíziós programok is másodlagossá váltak az ajtó mögötti történések miatt. Vajon hogyan jutott be a Jézuska a szobába? A falon keresztül? Apu nem sokkal később kandallót épített a helységbe, és innentől kezdve nem volt kérdés, hogy a kéményen ereszkedik le a földszintes ház nappalijába. Nem, a Jézuska nem koszolódik be, nem lehet kormos, hiszen ő Isten fia, aki makulátlan. Az egyikünknek sem jutott eszébe, és a mai napig tagadom a tényt, hogy a Megváltó és az angyalai az ablakon vonultak be apámnak segíteni, és az egyetlen angyal, aki próbálta betuszkolni a fát az ablakon, anyám volt.
A jel, hogy bemehetünk a szobába, egy csengettyű csilingelése volt. Máig nem tudom, ezt technikailag hogyan oldotta meg apu, mert ott sorakozott a kisszobában velünk együtt. Talán a szomszéd Imi jött át besegíteni, csengetett, majd az ablakon gyorsan távozott.
Amikor megszólalt a Csendes éj, nagyon halkan, kórusban, a legszebb ruháinkban bevonultunk a „szentélybe“, ahol a falunkban egyedülállóan, csak nálunk villogott a karácsonyfán a füzér. Körbeálltuk a fát, és elénekeltük a Mennyből az angyalt, a Kis karácsony, nagy karácsonyt tíz és fél szólamban.
Aztán jött az ostya mézzel és dióval, ami lecsurgott, lemorzsálódott a tányérba, és megédesítette a lencselevest. Bátorságpróba volt a gerezd fokhagyma, később tudtam meg, ha egészben lenyelem, nem fogok bűzleni. A dió szintén fontos étel volt, feltörve: ha mind a négy negyede egészséges volt, az egész évünk egészségben és jólétben telt. Már második éve zabálja a dióburokfúró-légy a diófánkat, idén nem török diót.
Ebben a meseszerű világban hittem a földöntúliban, így amikor eljött a szilveszter, a hagyományok értelmében természetes volt, hogy lekapom apám villájáról az első falat szilvalekváros derelyét, és rohantam ki vele az utcára. Nagyanyám ugyanis azt tartotta, hogy úgy fogják hívni az eljövendő férjedet, mint az első férfit, akivel éjfél után találkozol, kezedben a krumplis tésztával. Alig voltam még tizenhat éves, kezemben a prézlis barátfüle, röhögve rohanok ki az utcára, ahol Józsi bácsi teker biciklijén hazafele kicsit sem szomjasan. Én pedig a mai napig erősítgetem magamban a hitet, hogy jelen helyzetben csak a József név a lényeg, a körülmények nem számítanak.
