Kutya oroszlánbőrben meg egy csapat rolleres

Miért indultunk rollerrel Budapest kevésbé ismert történeteinek, legendáinak nyomába? Elmondjuk!

– Apu, nekik miért van másfajta rollerük? – tévedt be közénk a Bajza utcai kereszteződésnél fehér színű kétkerekűjével egy óvodáskorú gyerek, aki szabályosan ledermedt, mikor jobbról, illetve balról kikerültük őt. Tekintete ránk szegeződött, úgy jó fél percig figyelte a szinte hangtalanul elsuhanó brigádot. Az édesapa válaszát  már nem hallottuk, de fogadni mernék, hogy homlokát ráncolva találgatta: miféle kompánia szervezett rollerpartit vasárnap ebédidőben Budapest szívében? Egyébként nemcsak a rolleres lurkó és apukája, hanem mások is szemügyre vettek minket. Zöld jelzésre várva az egyik zebránál hirtelen odalépett hozzám egy hölgy, óvatosan megkocogtatta a vállam, majd megkérdezte: „Mondja, kérem, valamiféle csapatépítő buli ez?”

– Nem építünk, csak nézünk. Várost nézünk két keréken – világosítottam fel a gurulós bevásárlókocsiját húzó idős asszonyt, aki útravalóul jó tanácsként megsúgta: figyeljünk az Epreskertnél a meztelenül lovagló hölgyekre meg a pávákra.

Jelmezes estek Budapest szívében

El is képzeltem, amint alulöltözött amazonok törnek ki a kerítéssel körbevett, itt-ott félbehagyott szobrokkal „díszített” udvarból, de a több színben pompázó madarakat sehogy sem tudtam a művésznegyedhez kötni. Hölgyek viszont valóban voltak, igaz, kőszobrok képében.

A kerítésnél állva dr. Joó Julianna, az Iparművészeti Múzeum művészettörténésze mesélte el a hely történetét. Megtudtuk, hogy az Epreskertet Strobl Alajos, a realizmus egyik kiemelkedő szobrásza hozatta rendbe, majd itt jöttek létre az 1800-as évek utolsó évtizedeiben az első műtermek. A bajor fővárost maga mögött hagyó Benczúr Gyula is itt működtette mesteriskoláját, ráadásul a kor egyik legismertebb festőművésze megengedhette magának azt is, hogy pávát tartson háziállatként.

– Annak a madárnak iszonyat hangja van, riasztónak is megteszi – jegyezte meg egyik társam, amikor a nagyszerű alkotó régi műterme mellett haladtunk el. A házat egy nőalak és Sárkányölő Szent György szobra őrizte, utóbbit erősen megrágta az idő vasfoga. A vadszőlővel benőtt többszintes épülettel szemben szálltunk le a rollerekről, hogy mélyebben beleássuk magunkat Strobl Alajos különleges szokásainak titkaiba.

Manapság celebeknek hívnánk azokat a művészeket, akik nemcsak alkotásaikkal, hanem életvitelükkel is felhívják magukra a figyelmet. A híres szobrász például növendékeivel, barátaival jelmezes művészesteket tartott a kertben, és olyankor rendszerint történelmi jeleneteket is előadtak. Strobl ráadásul oroszlánt is tartott. Miután az állat elpusztult, a bőrét rátette kutyájára, és az ebet végigsétáltatta az Andrássy úton, hogy ezzel rémisztgesse a járókelőket.

Megnéztük, hol töltötte Ady Endre életének utolsó óráit

– Hát, ezt a képet utoljára a középiskolában láttam. Vajon ki az a szúrós tekintetű alak ott jobb szélen? Már akkoriban is ez érdekelt igazán – mutatott rá a Benczúr utca Városliget felőli végén, a modern épület homlokzatán elhelyezett domborműre az egyik rolleres városnéző. A művész portréja mellett ugyanis a Vajk megkeresztelése című festményének mészkőből elkészített másolata látható.

Joó Juliannától nemcsak azt tudtuk meg, hogy az említett személy nem más, mint III. Ottó német-római császár, de abba is beavatta a csapatot, hogy Benczúr Gyula ezzel a képével megnyerte az első magyar történelmi festészeti pályázatot. Ráadásul saját utcájában még dombormű is őrzi az emlékét.

– Ez itt pedig a volt Liget-szanatórium épülete. Nem véletlen, hogy Ady-emlékszobát hoztak létre benne, mivel 1919-ben itt hunyt el a költő. Egyébként itt kezelték Babits Mihályt és Csáth Gézát is – mondta néhány pillanattal később a vezetőnk az egykori „gyógyítóhelynél”.

– Már megint a pávák… – gondoltam magamban, de az egykori szanatórium bejáratánál egészen mást, az örökkévalóságot és nem a társadalmi hovatartozást szimbolizálták ezek az állatok. Először az jutott eszembe, hogy a második világháborúban megsérült épületet vajon hogy nem rabolták szét a szovjetek, és hogy nem verték le a külső homlokzatról a Zsolnay-díszítőelemeket.

Legenda vagy igaz történet?

Véletlenek nincsenek, ezt a városi rolleres séta is bizonyította. A Rippl-Rónai utcában éppen annál a háznál álltunk meg, melyben a népszerű Szomszédok című sorozat szereplője, Kutyu, azaz Raksányi Gellért, a Nemzet Színésze élte mindennapjait. Mialatt Joó Julianna felidézte a Kossuth- és József Attila-díjas művész életét, észrevettem, hogy egy hölgy résnyire nyitott ablaknál figyelt bennünket. A kíváncsi asszony néha eltűnt, majd újra felbukkant.

Elhangzott, hogy Raksányi Gellért nagyapja, a szigetvári kórház alapítójaként ismert neves orvos jó barátságot ápolt Rippl-Rónai Józseffel, aki a legenda szerint minden karácsonykor küldött egy festményt a családnak. Sajnos egy sem került közülük a színművész tulajdonába, éppen ezért egyesek legendának vélik mindezt.

– Jó napot kívánok, Raksányiné vagyok. Ez nem legenda, ez valóban így volt! – szólalt meg a kedves hölgy, aki így leplezte le önmagát. Természetesen a festményekről beszélt. Elárulta, hogy mindig szól egy-két kedves szót a házuknál megálló csoportokhoz. Azt is elárulta: nem tudja, hogy mi lett a festmények sorsa.

Három darab hiányzó cigarettaszál

Az e-rolleres túrán érintettük Jókai Mór egykori villáját, tettünk egy kisebb kitérőt az Andrássy úton, majd Ráth György, az Iparművészeti Múzeum első igazgatójának villáját is megtekintettük. A járművek leparkolása után maszkot húztunk, ügyelve az egészségügyi előírások betartásra. Az épületben A mi szecessziónk című állandó kiállítás látható, ami a múzeum szecessziós gyűjteményének legjelentősebb darabjait mutatja be.

– Ráth György kerámiákat, csipkéket és festményeket is gyűjtött. Ezt az épületet egy Rembrandtnak vélt festmény eladása után vásárolta meg – hangzott el a tárlatvezetés alkalmával.

Feltűnt, hogy egyes alkotásoknak van keretük, mások pedig anélkül lógnak a teknőspáncéllal díszített asztal, illetve az eredeti kandalló mellett. Megtudtuk, hogy egyrészt csak és kizárólag a rámázott festmények eredetik, másrészt aki igazi Rembrandt-festményt szeretne látni, annak egészen Bécsig kell utaznia.

Az ebédlőben látható installáció audiovizuális hatást keltett. A hangszórókból hallható tányércsörömpölések és különböző zajok felidézték, milyen hangulata lehetett a villának. Az étkészletek között Pattantyús Gergely üvegtervező iparművész alkotásai kaptak helyet: a piros és sárgás színű, hosszú szárú, görbe poharak az ő védjegyének számítanak. 

Elképzeltem azt is, amint Ráth György felemelte a kést, és vágott egy szeletet a kedvenc húsételéből. Na de a családfő sem akármelyik székre ült le, az az ülőalkalmatosság volt az övé, ami az ajtóval szemben állt. Így mindig látta, hogy mikor ki érkezik vendégként hozzájuk (és ki akarja megzavarni az ő meghitt együttlétüket).

Az ezüstből készült zárható cukortartó dobozka – amin azért volt zár, hogy a cselédek ne csenjenek el belőle egy-két kockányit – és a Tiffany-lámpa mellett az érdeklődésemet a legalább 120 éves cigarettatartó keltette fel. Az igényesen kidolgozott tartódoboz tárlatvezetőnk szerint a középiskolások látogatócsoportok kedvence szokott lenni, és szinte mindenki megkérdezi, hogy mi lett a hiányzó három szál cigarettával, de ezek sorsáról csak találgatni lehet.

Bár két és fél óra hosszú idő, a városi túra minden egyes pillanatát élveztem. Már nem érezni a gyümölcsillatot azokban az utcákban, ahol másfél évszázaddal ezelőtt még szőlőt termesztettek, nem láthatjuk a meztelen vágtázó amazonokat, pávák sem énekelnek a bérházak között, mégis élmény rollerrel bejárni és felfedezni Budapest titkait.