Millenials, a leggyűlöltebb generáció
Az 1981 és 1996 között születettek számítanak a millenniumi generáció tagjainak. Ők azok, akik szinte mindent megkaptak az élettől. Még ez sem elég nekik?
A boomerek kimondták a halálos ítéletet: az ezredfordulós generáció velejéig romlott. A támadás minden oldalról zúdul a mai harmincasokra, mert fenn hordják az orrukat és azt gondolják, hogy mindent megérdemelnek. Miért? Mert példamutató a bátorságuk, a szenvedélyük és az elhivatottságuk– ami persze általában az első, nem is annyira kemény buktatónál elhasal. Irreális elvárásokból sok van egy milleniál fejében – de mintha annál kevesebb tehetség volna. Narcisztikus személyiségek, önimádatuk nem ismer határt. Könnyen megbánthatók, bármikor támadva érzik magukat, nem bírják a kritikát. Mindez csupán néhány vád azok közül, melyekkel időről időre fegyelmire invitálják ezt az elveszett nemzedéket.
A legtöbb kritika persze sosem teljességgel alaptalan. A millenniumi generáció első blikkre egy mára már unásig ismételt, ezért majdhogynem kiüresedett szabadságeszmét hangoztat, de valójában nem igazán hisz semmiben. Érdekes kórkép, ha egyesek produktív cselekvésnek gondolják reggelente az ágy bevetését vagy motivációs podcastek hallgatását. Az utánuk következő generáció – vagyis az enyém – általában szintén kissé kétkedve tekint rájuk. Ezt később taglaljuk.
Nézzünk néhány konkrétabb információt! Az elgondolás szerint az 1981 és 1996 között születettek számítanak a millenniumi generáció hivatalos, okleveles tagjainak. Ez a történelem első olyan nemzedéke, amely az internettel nőtt fel, számos azelőtt példa nélküli lehetőséggel, jobb oktatással, viszonylagos békeidőben. Nem csoda, hogy hamar a bőrükre égett a privilegizáltak billoga. Persze ősi törvény, hogy akinek van valamije, az még többet akar. Az én-én-én szólamai közé ragadt fiatal „Nárciszok és Narcisszák” igazán szenvedélyes szónoklói önnön erősségeiknek, szenvedélyes akaratuknak, ami hasznos lehet egy startup vállalkozás indításánál, ám az igazán hosszú távú tervekhez olykor kevés a befektetett energia. Manapság egyébként is minden a figyelemről szól, a hirtelen jött eredményekről, a gyors pozitív megerősítésekről – az összes közösségi média ezekre az igényekre épít. Ha nem követik minden lépésed árgus szemekkel, tulajdonképpen senki vagy.
Ha azonban kicsit frissebb, valamelyest előítéletektől mentesített fejjel tekintünk a millenniumi generációt ért legvadabb vádakra, rá lehet jönni, hogy tulajdonképpen pozitívumként is tekinthetünk a fent leírtakra. Ez a generáció ugyanis két fő, igazából ártatlan motivációval rendelkezik: 1. Nem megállapodni, nem megalkudni. 2. Későn felnőni. Az előző kor meghaladásának, újraformálásának igényében alapvetően semmi újdonság nincs. A halálos károkat okozó, mérgezett eszmékkel injektált XX. századi horrorban tanultakat például elfelejteni ugyan nem szabad, de az a típusú szakadék, ami a boomerek és az ifjabb korosztályok közt tátong, mindezek után szinte elvárható: egyszerűen új világrendet kell építeni.
A While We’re Young (2014) című filmben egy idősebb filmgyártó, Josh (Ben Stiller) találkozik Jamie-vel (Adam Driver) és Darbyval (Amanda Seyfried), a hipszter párossal, akik szinte fetisizálnak egészen felszínes tényezőket, például a vinillemezeket és a VHS-kazettákat, és még étkezési szokásaikat is – mert milyen volna egy reggel az avokádókrémes toast és a mandulatejes jeges latte nélkül? A boomerek/az X generáció kontra millenniumi generáció konfliktusa a legtöbb filmben, sorozatban az autentikusság és az integritás párbajaként értelmezhető. A vita centrumában persze mindig a következő, örökké vitatott kérdés áll: mi számít ma értéknek?
Mindeközben az eggyel fiatalabbak, az úgynevezett Z generáció a boomerekhez képest kevésbé szigorú, ugyanakkor elődeihez viszonyítva reálisabb gondolkodású, hiszen már egészen korán szembesültek olyan témákkal, mint a klímaválság vagy a politikai szavahihetetlenség ténye. Érdekes, hogy ők a millenniumiak pózait és álarcait támadják. Miért akarnak fiatalosnak tűnni, amikor már nem ők a fiatalok? Miért mondják, hogy ők az igazi internetes bennszülöttek, ha egyszer még a TikTokot sem tudják használni? Miért nem vállalnak soha egyéni felelősséget kollektív cselekedetekért? És egyáltalán, miért őket nevezik millenniuminak, ha nem is 2000-ben vagy azután születtek?
A személyes vélemény kinyilvánítására és az önkifejezésre ők, az ezredfordulósok kaptak elsőként ilyen nagy mértékben változatos eszköztárat, a blog, a vlog és a közösségi média formájában. Mint mindig, a hátrányok az érem másik oldalán találhatók, hiszen épp az a tény, hogy a magánélet akár minden egyes pillanata gyorsan és szabadon rögzíthető és közkinccsé tehető, korrumpálta a titok és a pletyka egy nagyon fontos aspektusát, az exkluzivitást – így keveredtek össze az emberi bizalmas kapcsolatok, a társas viszony és a barátságok. Nem véletlen, hogy a most harmincas éveikben járók fölött leggyakrabban elhangzó verdikt a felületesség.
Ahhoz, hogy tisztább képet kapjunk a miértekről, persze nem elég évszámokra és statisztikákra bontani emberek millióit. A generációkat általában összefűzi egy közös élettapasztalat, világlátás, de akár az átélt traumák és az egyénenként változó, mégis közös origóval rendelkező háttértörténetek is. Az amerikai felfogásban a legnagyobb választóvonal a millenniumiak és a Z generáció között egyértelműen 9/11. Később a 2008-as világgazdasági válság sok éppen egyetemista és friss diplomás életkezdésébe szólt bele; nagy volt a financiális bizonytalanság és a terrorizmus miatt érzett meghatározhatatlan félelem. Így elmondhatjuk, hogy kulcsfontosságú élményük a teljes, totális bizonytalanság érzete. Hogy semmi nem állandó, régi klisé. Na de ki gondolta volna, hogy egyik nap Nizzában történik támadás, másnap meg már kopogtat egy világméretű járvány? A változások lassan követhetetlenné válnak, és még ha figyelni is akarnánk, a források szavahihetetlensége, a fake news eltorzítja minden ember tükrét, és nem ritka, hogy a belső, morális iránytű is kiakad.
Félelem és performansz (vagy hétköznapi szcenáriók esetén: színpadias viselkedés, irreális elképzelések, üres álmodozás) egy gyökérből nőnek, hiszen ha az élet minden aspektusa veszélyeztetve van, mondjuk éppen a mostanában olyannyira éltetett transzparencia okán is, akkor színház az egész világ! Az előző század után üresen kongó intézményes konstrukciók nem adhatnak tartalmat – miért hát a képmutató harag az ezredfordulós generációval szemben? Az apák ették a szőlőt, s a fiak foga vásik el tőle, legalábbis így szól a Biblia.
Az eredmény: identitászavaros, mentálisan labilis fiatalok sokasága, hajmeresztő öngyilkossági ráták. A szinte rosszindulatúan cinikus közhangulat és az ifjabbak érdektelensége egyáltalán nem meglepő, amikor ötpercenként frissülő katasztrófanarratívákkal és üvöltően tehetetlen politikával szembesülnek. De a milleniálisok minderről beszélnek, sokszor igen hangosan. Megafonokkal és tweetekkel. Ez sokakat zavarhat, pedig gyakran korábban tabunak számító témákat feszegetnek a megszólalók. Még ha forradalmárok nem is, de zászlóvivők biztosan. És még egy dolog: ha fekete, halálfejes lobogót adtak kezükbe a komisszárok, lehet, hogy ideje újragondolni a rágalmakat.
