Peremvidéken – filmajánló
A Peremvidéken Leenáról, a 34 éves családanyáról szól, az ő életét mutatja be két, egymással párhuzamosan futó idősíkon.
Noomi Rapace számára a Tetovált lány (Män som hatar kvinnor) sikere után ez volt az első film, amelyben főszerepet játszhatott, ráadásul akkori férjével, Ola Rapace színésszel az oldalán. Nehéz megfejteni a titkot, miért kel életre az egyik alkotás, a másik pedig miért nem, de tény, hogy a Peremvidéken (2011) az előbbi kategóriába tartozik: mind a történet, mind a főhős karaktere átégeti a vásznat, s úgy érezzük, mintha ez a szürreális, ám mégis nyers és valóságos tragédia velünk történne.
A már Netflixen is elérhető svéd–finn filmdráma Susanna Alakoski Svinalängorna című bestselleréből készült, forgatókönyvét Pernilla August írta, illetve ő is rendezte. Érdekesség, hogy Augustot – akinek ez volt az első nagyrendezése – maga Ingmar Bergman fedezte fel 1982-ben, s választotta Maj szerepére a Fanny és Alexanderben. Tíz évvel később a színésznő elnyerte az aranypálmát A legjobb szándékokban nyújtott alakításáért a cannes-i filmfesztiválon, de láthattuk őt az 1996-os Privát beszélgetésekben, s talán még többen emlékeznek rá a Csillagok háborúja két epizódjából, ahol Shmi Skywalkert alakította, Anakin édesanyját. Dolgozott a televízióban, de számos klasszikus darabban is feltűnt a Svéd Nemzeti Színházban, elnyerte a Brit Drámamagazin díját, 2005-ben pedig elkészítette a Time-Bomb című rövidfilmjét.
A Peremvidéken Leenáról, a 34 éves családanyáról szól, az ő életét mutatja be két, egymással párhuzamosan futó idősíkon. Egy kedves, békés karácsony előtti reggelen a boldog család – apa, anya és két kislányuk – épp a szülők ágyában beszélgetnek, amikor váratlan hívás érkezik. Leenát keresi a saját anyja, s ő az első döbbenetén túl, reflexből lecsapja a telefont. Az újra csöng, Leena tétovázik, majd felveszi, s immár egy másik női hang szól bele, amely közli, hogy az anyja kórházban van, haldoklik.
Leena lefagy, zavarttá válik, majd elmegy úszni, de mire hazaér, a férje már össze is készítette a gyerekeket, s utaznak az „ismeretlenbe”; Leena pedig saját énjének legmélyebb bugyraiba. Egyúttal azonban minket is időutazásra hív a rendező, a gyermek Leena (Tehilla Blad) hétköznapjainak színhelyére, a szegényes normalitás és a szülők időszakos, majd egyre permanensebb és pusztítóbb alkoholizmusa nyomán megteremtett családi pokol egymással perlekedő világába. Aili (Outi Mäenpää) és Kimmo (Ville Virtanen) finnországi bevándorlók, akik soha nem érezték magukat igazán otthon Svédországban, kívülállók maradtak, sértettek és szegények. Aili olykor gazdag családoknál takarított, ahová Leenát is magával vitte, s nagyvonalúan jutalmazta zsebpénzzel, ha jól dolgozott, Kimmo pedig az építőiparban küzdött a megélhetésért; szerelmük mindennapjait alkoholfüggőségük és erőszakos veszekedéseik közepette élték meg. Merthogy nagy szerelem volt az övék, beteges ragaszkodás egymáshoz, illetve függőségükhöz – hányásban, vérben, ürülékben. És a láncdohányos anya még a halálos ágyán sem akar szembenézni a realitással, a család széthullásának, majd fiuk későbbi tragédiájának igazi okaival.
Valójában a gyerek Leena tartotta annyira össze a családot, amennyire erre egy kiskamasz egyáltalán képes; ő foglalkozott Sakarival (Junior Blad), az öt-hat éves fivérével, ő etette, ő vitte iskolába, és ő tartotta számtalanszor a karjában úgy a fürdőkádban, hogy a fiúcska füle víz alá kerüljön, és addig se hallja a szülők elviselhetetlen tébolyát. Ő maga eközben az úszásra összpontosított, sorra nyerte a versenyeket, illetve olykor gyermekien bájos, máskor mélyen megrázó magyarázatokat jegyzett noteszébe, ami az anyanyelvétől annyira eltérő új szavak megértését szolgálta. A felirattal ellátott, eredeti nyelvű filmben egy magyar néző számára talán kevésbé tűnik föl a finn és a svéd nyelv közti különbség, ám ha odafigyelünk, akkor azért a hanglejtések egészen jól megkülönböztethetők.
Leena tehát saját világába zárkózott, egyik napról a másikra próbálva elviselni a hétköznapokat. A gyámhatóság megjelenése, majd a család szétszakítása után pedig meg is szakad a filmbéli gyermekkor története, s immár az önmagát becsapó, mélyen eltemetett tragédiákkal együtt élő nővel, illetve családanyával találkozunk. A felnőtt Leena úgy döntött, hogy élni akar, boldogan és bármi áron, ezért hazudik magának és másoknak, ezért titkolja el a múltat. Ám az önmagára festett „civilizációs” máz olyan gyorsan olvad le róla, ahogy anyját a kórházi ágyon látja, illetve a régi lakásukban időzik, hogy azt maga sem gondolta volna. Noomi Rapace ösztönös érzékenységgel építi Leena karakterét, akinek nagyjából fogalma sincs, mi zajlik benne, de érezzük, hogy az érzelmi vulkán hamarosan kitörésre kész.
A színésznő nemzetközi hírneve egyébként épp 2011-től kezdett felfutni, ebben az évben kapott szerepet Hollywoodban, az Árnyjáték (Sherlock Holmes: A Game of Shadows) című filmben Robert Downey Jr. és Jude Law oldalán, a következő évben pedig Ridley Scott Alien-sorozatának ötödik filmjében, a Prometheusban játszhatott együtt olyan ismert színészekkel, mint Michael Fassbender, Charlize Theron, Guy Pearce és Idris Elba.
Nem túlzás kijelenteni, hogy a nagyszerű forgatókönyv, a kiváló rendezés és a többi szereplő mellett – ideértve a gyerekszereplőket is, különösen Tehilla Bladot – Noomi Rapace színészi teljesítménye keretezi, tartja egyben, koronázza meg a filmet. A színésznő minimalista játéka mindvégig úgy tartja féken a karakteréhez szükséges magasfeszültséget, hogy arca apró rezzenései épp csak sejtetik, mi is játszódik le benne valójában; mindezt azért, hogy az utolsó percekben szabadjára engedhesse a fenevadat.
