Rövid látogatás a koronavírus világában
A szkafanderes magára kanyarítja a plexit, a mentőbe invitál. Párbeszédet kezdeményez. Mintha nem volnék marslakó, emberlány a pandémiában.
Bolygók, csillagok, nagyvárosok üveggúlái, vadállatok és trópusi növények nőnek a szobámban – már két hete. A paplan varázsszőnyeg, a hátizsák rongyos kiskutya, és néhol esténként felcsillan a plafonon az aurora borealis. Ez az új valóság, a palackba zárt szellemvilág. Pótolgatok, vigasztalok.
A helyzet a következő: én, a lakás, a város, tehát minden tágabb és szűkebb viszonylatom töpörödött mostanság, de a kíváncsi képzelet győzni látszik. A képek és gondolatok masszája akkorára dagadt bennem, mint nem is olyan rég sok száz karanténkenyér. A koronavírus tényleg élesztőt szór a bamba fejekre: rájöttünk, hogy hiányoznak a barátok, és hirtelen újra élvezetes egy szimpla közös vacsora. Felkeltünk – pedig én hamarosan téli álomba brummognám magam. De előtte még: kedves elvágyódó, bent rekedt embertársak, már most többé hogyan tagadjuk le egymást, ha az orrunk elé tolta a vírus minden hasonlóságunkat? Milyen is ez a Robinson-lét? A válasz az autók zümmögése, tovább szellőztet engem a balkon. Egy csetlés jobbra, egy botlás balra, néhány perc szabadság. Csak a veronikacserje integet. Nyelvet nyújtok, becsapom rá az ajtót. Vacogj csak ott magadnak a hidegben, jó nekem ez a tágas szoba!
Néhány napja megtörtént a Marsra szállás. A lakásból tétova léptekkel ereszkedtünk le bajtársammal. A térdeink furcsamód elszoktak a gravitáció lépcsőzéskor tapasztalható jelenségétől. Csak maszkos szuszogásunk visszhangzik a folyosón. Az első ellenőrző zsilip halk csipogással enged át minket, nehezen nyílik. A második kapu ódon lassúsággal tárul fel, várom, hogy elvakítson az áhított külvilág kincseskamrafénye, hogy peregjen a film, jöjjön az újjászületés, a fényes alagút… De koromfekete, őszi zivatar fogad. Este kilenc óra van, csütörtök, és fanfárok helyett néma utcakövek pislognak.
Csalódottan jobbra tekintek, átellenben tárt karokkal áll egy szkafanderes alak. Természetes a jelenléte, ebbe a jelenbe tartozik – itt most mi vagyunk idegenek. A normális világ két huszonéves kövülete kiskabátban várja a kategorizálást. Igen vagy nem. Pozitív vagy negatív. Most aztán minden kiderül. A beavatás szertartása megkezdődik: a szkafanderes magára kanyarítja a plexit, a mentőbe invitál. Párbeszédet kezdeményez. Mintha nem volnék marslakó, emberlány a pandémiában, barátságosan kérdez:
– Csinált már ilyet valaha? (Orvosul, fordítás: Járt már a bolygón pandémia idején?)
– Sohasem. (Magyarul, fordítás: Tényleg nem, és nem is akartam.)
– Ne féljen, egy perc az egész. Ha nem ferde az orrsövénye, meg sem kottyan majd. Ha pedig fáj, legalább fény derül mindenre. (Orvosul, fordítás: Legyünk túl végre az egészen.)
– Milyen jó. (Az összes létező nyelven, fordítás: A rohadt életbe.)
Lila varázsitalos kémcsőt lóbál, feltételezem, mosolyog. Szólnék, hogy egészen picit azért félek, idegen nekem ez a világ, de már az agyamig hatol egy tesztpálca. Hiába, türelemmel kell viselni, amíg felmérnek – rendszerbe raknak, számoznak, kutatják a belső biomot, vagyis eldöntik, lehet-e likvidálni már. Engem. Miért engem? Jogtalanságot sejtek, mert a behatoló tulajdonképp nem is én vagyok, hanem az a sündisznó alakú létforma, ami bennem bérli otthonát. A szkafanderest ez láthatólag nem érdekli, folyton fertőzőként, hordozóként, betegként emleget, miközben az élethelyzetemet elemzi, rakosgat ide-oda. Fütyörész, lomol az autóban, de minden tevékenysége aránytalan a viseletével. Idétlenül mozdul, és még csak haragudni sem lehet rá, hiszen olyan, mint egy maskarás banán. Majd ha meglesz az eredmény… hatóságok… laboratórium… – közben ilyeneket mondogat, és a nyálkahártyám mintájával a kezében a hűtőtáskához fordul. Mintha nyaralni indulna.
Egyik kezével int, bűbájosan köszön el tőlem, biztató szavakkal, akár egy francia szalonban – de nyomaim leghalványabb jelét már törli el a másikkal, alkoholos oldatot spriccol a székre, ahol az imént remegtem, és minden elhagyott sejtmaradványom hamar a pusztulásé lesz. Megsemmisít. Itt sem voltam, ott sem voltam. A jövőben pedig csak az a biztos, hogy a semmittevésemnek is eredménye lesz, mégpedig, ma már tudom: pozitív. Ezek a szkafanderesek dokumentumba préselik az élősködés tényét. Nem tehetek mást, elfogadom. A verdikt: 10 nap letöltendő a Bokréta utcában.
Bűnösségem teljes tudatával mondhatom, hogy a saját jól fölfogott érdekemben követtem minden protokollt. Egyik reggel, a konyhában elkezdtem magamra lombikként tekinteni. Keserű voltam, mondhatnám, de akkorra már napok óta nem léteztek számomra ízek és szagok. A táplálkozás igénye csak derengett a hűtő fényében. Tudtam, és mások is mondták, hogy az idő majd desztillál bennem valamiféle gyógyírt. Addig pedig figyelhetem a híreket és a statisztikákat, szedegethetem a szőnyeg szöszlabdáit, és tucatnyi mesébe álmodhatom magam. Mert itt már azt hiszem, majdnem minden tönkrement. A szabaduláskor majd nem kérek pecsétet, az útlevelem ledarálom, hajóra szállok, és az anyabolygó felé veszem az irányt – hiszem, hogy vár még egy igazi világ, otthon, ahol tavaly még bizalommal oltottak be minket. Nem az ellenanyagra várok, hanem arra, hogy legyenek végre igazi útitársaim. Mert a csillagos égen sosem lesz határzár.
