Táncos a kirakatban
A rész.munka.idő című performanszban Vass Imre táncművész mondja el saját történetét.
“Ebben a boltban nincs semmi, amit meg lehetne venni. A napi 4 órányi tánc csak egy látványosság, spektákulum. Egyfajta szolgáltatás.”
A Károly Körút 10. elé érkezem. Körbevesz az átlagos csütörtöki nap Budapesten: kellemetlen zaj, csörömpöl a villamos, türelmetlen alakok suhannak el mögöttem. Mint egy furcsa festményen, a piros kirakatban áll egy motoros ruhás férfi. Létráról üvölt a mindenségbe, közben az üveget súrolja egy partvissal – hirtelen felém köp, de a plexi felfogja a nyálát.
Nem veszem a szívemre, hiszen tudom: egy performanszot látok. Gondolatban rögtön semleges területre érek, a jelenet kiszakít a mindennapokból. Teljes abszurdum. Csak a folyton cserélődő, népes közönség színes maszkjai emlékeztetnek arra, milyen évet írunk. Kicsit mélázok, még nem próbálom megérteni, mit látok pontosan – inkább a művész sisakos arcát vizsgálom, és megsajnálom. Az ilyen és ehhez hasonló akciókra rá lehet fogni, hogy értelmetlen, hiszen nincs utána kézzel fogható produktum, de az biztos, hogy megismételhetetlen. Persze, a valóság összes pillanata ilyen, egyszeri, múlandó, és ettől olyan valós. Kissé elbizonytalanít ez a gondolat: ha a semmiből ide csöppennék, meg tudnám különböztetni, hogy amit látok, képzelet vagy valóság?
A járókelőkre téved a tekintetem, megfigyelem az arcukra ülő érzelmeket. Legtöbben riasztó közönnyel, szatyrokat lóbálva haladnak tovább a központ felé. Néhányan megütközve toporognak, és pár percig laza állal bámulják az odabenn szüntelenül ugrabugráló férfit. Több fiatal földbe gyökerezett lábbal mosolyog mellettem; huzamosabb ideig nézzük együtt a műsorszámot. Egyiküket meg is kérdezem: szerinte milyen az előadás, mi lehet a célja annak, amit látunk? A tizenéves fiú komolyan válaszol, úgy véli, hogy a tánc éppen olyan a művészetekben, mint a sakk a sportok között. Valamelyest kirekesztett. Ezen elgondolkodom, de nincs sok időm, mert a cirkusz folytatódik.
A művész láthatólag önmagával, legalábbis egy alteregójával küzd. Szkafanderes bábut emel a magasba, játszik vele, lóbálja. Hirtelen a földre teríti, és hozzábújik pár hosszú másodpercre. Kendőket húz ki a testéből, tarka vér árad mindenhol. Majd, mint egy szörnyű baleset sebesültjét, leteríti egy izolációs takaróval, és elkezdi felravatalozni – rózsaszín virágok repülnek mindenfelé, egyet meg is tartok emlékbe. A performansz végén a férfi kendőkből összetákolt, felmosórongyra erősített békezászlóval töri át a kirakat üvegét, a közönséghez lép szó nélkül, kezünkbe papírosokat nyom ( „Emlékezz!”, „Rendben van” és “ „Jobb vagy te annál” feliratokkal), és az úttestre lép. Zászlaját az autók közt lengeti büszkén, a cameraman követi minden mozdulatát. Eltűnnek az Astorián.
A többiek lassan szállingóznak, én még várok. Azt akarom, hogy visszajöjjön, annyi mindent kérdeznék tőle. Mi volt ez? Mire jó? Mit jelent? Ki vagy te? A percek hosszan telnek, már majdnem elhiszem, hogy a táncos vissza sem tér, amikor felbukkan a sarkon. Amikor meglát, kedvesen betessékel a helyiségbe. Feszengek, azon az installáción taposok, amit az előbb, a szemem láttára hozott létre. Azt mondja, ne bántson ez a dolog, ő is mindig az alkotásain lépked. Nem kell ezt olyan komolyan venni.
„Ez egy elég elvetemült projekt. Egész nap izzadok, ezzel rengeteg munka van. A cél persze nem az, hogy ezt normalizáljuk vagy hogy mindenki kezdjen el táncolni. Inkább csak a gondolatébresztés, hogy a művészetbe fektetett energia épp akkora, mint bárki más munkája. Édesapám inspirált erre, mert a mai napig számon kéri rajtam, hogy táncosként miből lesz nyugdíjam. Persze, ülhetnék valami NGO asztalánál, ha közéleti döntésekkel közvetlen módon akarnék foglalkozni. De én ehhez értek, művészként a kérdésfelvetés a feladatom – nem a válaszadás..." – mondja.
Megköszönöm az előadást, és tovább állok. Ahogy kilépek a kirakatból, furcsa világ fogad. Különös emberek, különös szagok. Máshogy érzem magam a bőrömben. Vass Imre a testével dolgozik, önmagát reklámozza és teszi megfigyelés tárgyává. Ez lenne tehát a művészek sorsa? Tétován, de vidáman és rengeteg kérdéssel telve lépdelek tovább. Csak egy utcával később veszem észre, hogy egy rózsaszín virág a talpamhoz ragadt…
A PLACCC fesztivál keretein belül bemutatott performansz utolsó alkalommal ma, 10.02-én pénteken, 10:00-14:00 között tekinthető meg a Károly Körút 10. szám alatt.
