Több tiszteletet a bozóki várnak

„Végvárnak épült, de ne a harcok nyomait keressük benne: emelkedettebb küldetése lett.”

1669-ben járunk. Balassa Szidónia Mária nagyasszony, a felvidéki Bozók úrnője hosszú útra készül: haldoklik. És még most is az jár a fejében, hogy jaj, mi lesz a várral…?

Hogy halálba hanyatlása miként ment végbe, nem tudjuk; a bozóki vár gazdájának élettörténete igen csekély mértékben befolyásolta a nemzet történetét. De a köré fűződő mendemonda alapján ezt így képzelhetjük el.

Sötét szobában állunk, pár gyertya lángocskája derít imbolygó, tompa fényt a falakra. A nagyasszony az ágyban hever. Magas ágy ez, de nem látni alá. A nagyasszony küszködő tekintetével az ajtóra néz, s látja, hogy az kinyílik, majd beóvakodik oda tizenkét nehézkesen lépkedő, meglett férfi. Megállnak ágyával szemben, kalapjuk a kezükben. A tizenkét férfiú a bozóki váruradalomhoz tartozó tizenkét falu bírája, jöttek elbúcsúzni asszonyuktól. A lassan a túlvilágra átrévedő idős nő pedig szól hozzájuk pár szót, sóhajt és motyorászik, aztán hirtelen erőre kél a hangja, s kinyilatkoztatja utolsó kívánságát, mert megtisztult lélekkel akar Istene elé állni:

– És azt szeretném, hogy a magam és a főképp a ti lelki üdvötök végett térjetek át falvatok népével együtt az egy igaz katolikus vallásra!

Mikor eltávoztak a búcsúzók, s ismét üres és csöndes lett a helyiség, az ágy mellett a padlón megjelent két kar, majd egy feketébe öltözött férfialak mászott ki a nyughely alól. Felállt, a nagyasszony semmibe bámuló, merev szemébe nézett, s nesztelenül elhagyta a szobát.

A tizenkettek hazavitték a halott kívánságát. A falvak népe bólintott, viszont esze ágában sem volt áttérni. És hiába küldte feléjük dühének sűrű kinyilatkoztatásait a bozóki vár új ura, az esztergomi érsek. Azt hitte talán, hogy az ágy alatt megbúvó jezsuita elváltoztatott hangú mormogása majd véget vet e környéken a hitvitáknak? Nem vetett az véget. De a szentegyház legalább az uradalmat a markában tarthatta.

Mennyit kellett küzdenie ezért!

Mert kezdődött azzal a dolog, hogy ez az erős hely (ami ma Szlovákiában van, nem messze a magyar határtól) nem várnak épült. A XII. században a Szent István király tiszteletére nevezett premontrei kolostor állt itt, melyet bizonyos Lampert úr adományozott a francia importbarátoknak. A kolostorból most csak pár fal látható.

Történetük 1530-ban ért véget. Ekkor Balassa Zsigmond borsodi főispán lerohanta a kolostort, a szerzetesek egy részét megölte. Zavari Mátyás prépost tovább kereste az igazát, gondját a sors úgy oldotta meg, hogy 1550-ben Pálfi Péter cságrábi várnagy agyonütötte.

Balassa a barátok lakhelyét várrá alakította át. Megorrontotta ezt a török, s már 1541-ben menetből megkísérelt ellene egy ostromot, aminek az ellenállt, habár a teljes átépítés csak öt év múlva ért véget. Lerombolták a templomot, körbekerítették az épületeket fallal, tornyokkal, lett vizesárka felvonóhíddal. (Ha látunk a falakban S. B. monogramos köveket, akkor az Balassa úrra utal.) Az új várúr innen már biztonságosan nézegethette elorzott birtokát.

A budai pasa többé nem vetett rá szemet – nem tartotta elég fontosnak, őt a mögötte álló bányavárosok foglalkoztatták, különösen Korpona. Viszont erős falainak hála, itt tartották Hont vármegye közgyűléseit. Az egyház sosem mondott le róla, de mivel a várat országos jelentőségű erősséggé minősítették, minden hatóság elfektette a panaszait.

Végül csellel oldották meg a tulajdonjogi problémát. 1650-ben két Fáncsi (Fánchy) nevű protestáns nemes Balassa Zsigmond feleségének örököseként bírta az uradalmat: János és Pál. Az előbbit behálózták a jezsuiták; fiát, Gáspárt kanonokká tették, s ő 1685-ben (milyen meglepetés!) az egyházra javára végrendelkezett. Pállal nehezebben ment a dolog, de kapóra jött, hogy neje a saját unokahúga, Balassa Szidónia Mária volt. Nocsak! Ez tán nem vérfertőzés? Sikerült is halálra ítéltetni őket, de a pert a király 1653-ban megszüntette, mert az ágostai hitvallás szerint ez nem lehetett bűn. Pech. Pál hiába tett ígéretet az esztergomi érseknek vagyona öröklésére, Szidónia kapott mindent, vagyis hát a vár és az uradalom felét. Sebaj: a jezsuiták őt kezdték sanyargatni. Ez váltakozó sikerrel járt, mert Szidónia ötször helyezett el végrendeletet Garamszentbenedeken a javukra – s ötször vonta vissza ezeket. Halála után persze az egyház előkotorta a neki tetsző papírokat, és a jezsuiták már hurcolkodhattak is be új otthonukba.

De az érsek nem sokáig élvezhette új birtokát, mert 1678-ban Thököly tábornoka, Balassa Imre (már megint egy Balassa…) az őrség árulásával elfoglalta azt. Renoválták ugyan az országgyűlés költségén, de onnantól kezdve jelentéktelen birtokközpontként élt Bozók, a teljesen elszlovákosodott kis német falu fölött. (Neve különben azt jelenti, hogy „bodzás hely”.) Rákóczi 1703-ban könnyen elfoglalta, az apátot saját hajdúi vették rá arra, hogy ezt válassza, mintsem hogy falfestményként kerüljön fel temploma falára mint az egyházi vagyon vértanúja.

S mert érseki birtok volt, nem rombolták le. Innen csapott ki az ellenreformáció a vidékre, amiben Návai Pál tiszttartó jeleskedett, rémes híre maradt fenn. De sikerrel járt, a környéken a paraszti protestantizmus javarészt elenyészett.

A vár közben omlott–romlott. Részben cselédlakásokká alakították a közepén álló emeletes épületeket, amelyek körbevették az új templomot és annak barokk sisakkal hivalkodó tornyát.

A főépületben voltak megörökítve a régi gazdák. Egy utas (Hőke Lajos) ezt látta 1866-ban: „Curiosumként megemlítem: hogy a várkastély alacsony és sötét nagy teremében öt nagy kép függ. Fent az alapitó: Lambertus comes 1262, neje Sophia és fiuk: Nicolaus; szemben ezekkel Fáncsi Paulus egy irattal kezében: Reddite quae Dei sunt Deo [Add meg Istennek, ami az Istené] és mellette Balassa Sidonia, emez fiatal piros menyecske alakjában, tarajos fejkötöben füzövállban, fehér ingének karjain kézbokáján piros szalagokkal. Az átellenes Sofia herczegasszony ámbár ötszáz évvel idősb, szintén a mult évszázad elején viselt matrónák öltönyében van pingálva. A három uri ember: Lambert és Miklós mint régi emberek barnább, Fáncsi veres színű mente dolmán és nadrágban ábrázoltatnak.” Egyben jelezte, hogy a bástyák tetőzete épp a leomlással köt frigyet.  

Nem derül ki, hogy ezek fali festmények voltak vagy vászonképek. Ha az előbbiek, akkor azok biztosan elvesztek, mert a védfalakon belül ma más sincs, csak rom és rom.

Az egyház 1908-ben eladta, még épp időben, mert 1925-ben szétosztották az itteni földjeit. A II. világháború végéig romantikus kirándulóhelyként szendergett, aztán kitört mellette egy tankcsata: a templom és a lakóépületek összeomlottak. Évtizedeken át kívül-belül betemetett mindent a gyom, csak 2000 körül került látogatható állapotba.

A belépés ingyenes, viszont életveszélyes. (Ezért ingyenes.) Ez alatt értendő az, hogy a kaputól balra eső üres sarokbástyában csigalépcső vezet fel a tetőre két emelet magasságban. Viszont nincs korlátja…

Felfelé még ment a dolog, de lejövet megtántorodtam a mélységtől. (A jelenlévők többsége nem ment fel rajta. Az életösztön...) Szédülve támolyogtam le, még negyedóra múlva is remegett a lábam. Elképzeltem magam előtt a tervezőt és a vár fenntartóját, amint munkájuk eredményét nézték, majd lelkesen kezet ráztak: sikerült!  

De ez nem minden, mert a másik toronyban a puha kőlépcső van olyan mértékig volt elkoptatva, hogy a látogató bármikor váll- és lábficammal bukdácsolhat le a földszintre.

S most mondhatnánk, hogy van ilyenből elég a Kárpát-medencében, miért éppen ezen bánkódjunk?

Azért, mert 1773-ban (mikor a pápa feloszlatta a jezsuitákat) az uradalom jövedelmének felét a nagyszombati, 1777-től a budai egyetemi nyomda kapta meg. Többek között ennek a kis helynek a jövedelme szolgáltatta a forrást a magyar íráshoz Trianonig. Szóval nem holmi elhagyatott rim–rom ez, hanem élő nyelvünk ősi szolgálója. Nincs megbecsülve most a bozóki vár, nagyon nincs, gazdái nem tisztelik őt a magyar nyelvű könyvekért. De ha ott járunk, gondoljunk a sok pengő nyomdapénzre, ami innen Budára jött! Ugye, hogy máris nem olyan jelentéktelen ez a vár?