XX. századi ügyek – Egy haditudósító útjai

Abból a nyomorból, amelyben anyjával és testvéreivel élt, csak akkor menekülhetett, ha tanult.

Glósz Ferenc 1907-ben született, a fővárosi „József" fiúárva­házban érettségizett. Életútjáról emlékezései tudósítanak: „Abból a nyomorból, amelyben anyám és testvéreim éltek, csak akkor menekülhetek, ha tanulok.” 1927-ben vonult be az egyetemi századba, 1930-ban szerez magyar–német szakos polgári iskolai tanári oklevelet, Makón a református polgáriban tanít, cserkészvezető, a Délvidéki Független című ellenzéki, kisgazdapárti lap állandó külső munkatársa lett. „Egy álmodozó magyar" alá­írással vasárnaponként cikkeket írt. 1939-től rendszeresen katonai szolgálatot teljesít, 1940-ben Glósz Ferencről Gallyasra magyarosít, majd a 2. hadsereg haditudósító századához kerül. „Önként mentem ki a frontra, abban a meggyőződésben, hogy a háború utáni magyar közéletben nem lehet szerepe annak, aki a bolsevizmus elleni keresztes hadjárat idején otthon dekkolt, meggyőződésem volt, hogy a németek már nem veszthetik el a háborút.”

Gallyas Ferenc tanár, újságíró, haditudósító, műfordító pontosan emlékezik generációjának háború előtti gondolkodására, habitusára. Sára Sándor, Csoóri Sándor, e sorok írója hiteles hallgatóság volt, és az egész stáb inspiráló volt számára.

– A magyar irodalom és a magyar szellemi élet tanulsága az, hogy minden fontos politikai gondolat eddig, legalábbis az elmúlt századokban, az irodalomban született meg, a szellemi életben, aztán úgy vált később politikai gondolattá – mondta – három évtizede is van már – Csoóri Sándor. Akkoriban, az 1990-es évek elején tervezték a Krónika – a 2. magyar hadsereg a Donnál, Sára Sándor filmeposzának az új körülmények közötti bemutatását. Ötven éve a tragédia után, reméltük, eljött az idő, hogy ne csak az 1983-as, botrányos televíziós bemutatóra emlékezzenek a nézők. Az idézett gondolat abban a diskurzusban hangzott el, ami arról folyt, mi az oka, hogy számos, agyonlábjegyzetelt történészi munka ellenére a múlt birtokbavétele a politikai közgondolkodásban nem történt meg.

A XX. századról, a történelem valódi folyamatairól semmit nem tudhat meg az, aki nem ismeri meg az eseményekben részt vevő vagy azokat elszenvedő emberek gondolkodását, lelki folyamatait. Az irodalom lényeget láttató intellektualizmusa nélkül lehetetlen megérteni a cselekvő vagy inerciába süppedő szereplők determináltságát.

Gallyas Ferenc hadifogságbéli emlékeit már elsősorban az utókornak szánja.

„Amikor 1943. január 13-án Osztrogozsszkból kora reggel elindul­tam, hogy megírjam életem »nagy haditudósítását«, el sem tudtam képzelni, mit élek át azon a napon. Azt tudtam, hogy halálos veszélyt vállalok, tudtam azt is, hogy a háború mit jelent, mégis megdöbben­tett, amit láttam. Kolbinótól tovább, a Don felé haladva megfagyott katonák holtteste aprócska hóbuckák alatt; ha megkotortam a havat, magyar katona nézett velem szembe, némelyik nyitott szemmel, égnek emelt karral… Én úgy estem fogságba, hogy eszembe sem jutott, hogy életben maradhatok, a rangjelzésem leszakítására egyáltalán nem gon­doltam, s erre nem is lett volna lehetőségem, de 1943. január és február hónapjában sok olyan magyar hadifogoly tiszttel találkoztam, akinek nem volt meg a rangjelzése. Soha nem felejtem el, hogy a hrenovojei átmeneti táborba utóbb érkezett magyar hadifogoly csopor­tok tisztjei engem azzal gyanúsítottak, hogy a Vörös Hadsereg szol­gálatában álló, emigráns magyar kommunista vagyok, s egy halott magyar tiszt egyenruhájában lépre akarom csalni a magyar tiszteket. Az csak mese – hangoztatták –, hogy a tiszteket tiszti fogolytábor­ba viszik, csak előcsalogatják őket, hogy aztán végezzenek velük. A fogságba eséstől azonban nemcsak a tisztek féltek, hanem a le­génység nagy része is. 1943. január 12-e után jól tudták, hogy csupán két lehetőség között választ­hatnak: vagy hősi halottak lesznek, vagy a csapatcsendőrök intézik el őket.

Benne voltam a flekktífuszban, amikor eljött a hrenovojei táborba hozzánk Weinberger Zoltán, akit a magyar politikatörténet Vas Zoltán néven ismer. Egy egész héten át mindennap eljött, mindennap elmondta, hogy mi van a fronton. És a végén mindig azt kérte, hogy tiszt urak, szóljanak hozzá, mi a véleményük? Hogy látják önök a háborút?

Hogy látja a főhadnagy úr a helyzetet? És én elmondtam azt, hogy én úgy látom, hogy ez a háború a németek számára elveszett, tehát a mi számunkra is elveszett. Ennek következtében egyetlen kötelessége lehet mindenkinek, aki magyarul él és gondolkozik, hogy ebből a háborúból, ahogy lehet, szabaduljunk! Odament a szekrényhez, elővett  egy latin betűs táskaírógépet. Azt mondta, főhadnagy úr, arra kérem, írja ezt le, amit elmondott! Leültem a géphez, és leírtam egy szöveget, amely megjelent az ottani Igaz Szóban, Negyvenegyezer hadifogoly nevében címmel. A felhívás szövegét a moszkvai Kossuth adó márciustól ismételten beolvasta; röpcédulákra nyomtat­va, tízezrével dobták le a magyarok megszállta területekre. Naivul azt hittem, azt hittük, hogy ezzel elősegítjük hazánk kilé­pését a háborúból. Úgy éreztem, ezzel jóváteszek valamit abból, amit mint haditudósító vállaltam. Úgy éreztem, minden más hadifogoly tisztnél nagyobb felelősséggel tartozom azért, hogy annyi magyar ka­tona vesztette életét az ukrajnai hómezőkön. Hiszen én még arra sem hivatkozhattam, hogy parancsra tettem.”

1947-ben ért véget számára a hadifogság, még számos felhívást fogalmazott, ezek később jó ajánlólevélnek minősültek, képzettségének megfelelő pozíciókban helyezkedhetett el. Emlékiratain is dolgozott 1995-ben bekövetkezett haláláig.              

(Az interjúfelvételek 1980 és 1993 között készültek dolgozószobájában és az Országos Széchényi Könyvtár Történeti Interjúk Tárában.)