Animalia / Anomalia – A deviancia a művészetben
A devianciának funkciója van az evolúcióban.
A furcsaságokért valahogy mindig a földfelszín alá kell leszállni – gondoltam kissé cinikusan, ahogy megérkeztem a várva várt kiállításra. Ha már átlépés egyik valóságból a másikba: az élénk piros ajtó mögött nem Alice vagy a Csodaország fogadott, hanem egy élesen világos és tágas tér. A pincegalériát már majdnem megtöltötték az érdeklődők. Nem a megszokott, képről képre vándorló, komoly borongókat láttam – tudniillik, a műkedvelők általában annyira kedvelik a műveket, hogy ráncos homlokkal merednek a semmibe, amint az alkotások segítségével épp megfejtik saját létük értelmét. A Red Doorban a fúziós jazz impró háttere előtt izgatott tömeg várta a megnyitó kezdetét.
A meghökkentő energia eredőjére hamar rájöttem. Elég, ha az ember szűz tekintettel végigfut a kiállított darabokon, máris érződik, hogy mennyire ősi és elemi témához nyúltak a kortárs festők – pedig szinte még szárad a képeken a festék. Balra egy Minotaurusz kékkel elkent torzója, középtájt egy egyszarvú koponyája áll, hátul egy szfinxre emlékeztető alak izzik vörösben. Az állatok és mutánsok idegenségük ellenére furcsán ismerősek: a saját, nemzetenként változó kultúránkkal együtt, az anyatejjel szívjuk ugyanis magunkba a mitologikus történeteket is, a görög-latin-keresztény-zsidó kultúrkör stabil értékrendjét, gondolkodásmódját.
A terem szinte felforrt, túl sokan vagyunk, így a megnyitó beszéd helyszínéül az utcafrontot választják. Smid Róbert irodalom- és kultúratudós, kritikus méltatta a kiállított képeket – háta mögött egy körbekerített építkezési területtel. Beszédében felhívja a figyelmünk arra, hogy óvatosan szemléljük a műveket, mert határátlépés történik. A normális és abnormális között billegő képeken állatok és emberek gyakran egymásba olvadnak. A förtelem, amit egy eltorzult disznófej-hibrid láttán érzünk, talán annak következménye, hogy megtörténik a határsértés erőszakos cselekedete. Az emberi fogalom fenyegetve van – méghozzá a természet által. Érdekes gondolatmenetében párokba állítva halad végig a kiállító művészek üzenetén. Ha az ember nem csak egydimenziós lény, akkor mi is tulajdonképpen?
Az elhangzottak bizonytalanságot ébresztenének bárkiben, és mivel nekem is sok kérdésem maradt, Lantos Csengéhez, az egyik alkotóhoz, egyben kurátorhoz fordulok. Készséggel vezet végig a képeken, és elém tárja egy szakavatott interpretációját. Miért van szükség ezekre a vadhajtásokra?
„Bár sok kiállítás jelent már meg a poszthumanizmus témájában, úgy gondolom, hogy a koronavírus alatt kialakult helyzet aktualizálta ezeket a kérdéseket. A tudatalatti mindig birkózik a saját határaival, ott nincsenek szilárd formák, csak amorf alakok – ezeket meg kell értenünk, egyénileg és kollektíven is. De sosem szabad kizárólag a dolgok egyik oldalát nézni: a normális, a jó, a helyes fogalmával nem szemben áll, hanem kiegészíti azt az abnormális, a rossz, és a helytelen. Hogyan láthatnánk egyiket, ha nem látjuk a másikat?”– mondja.
A devianciának funkciója van az evolúcióban. Minden elfajzás a fejlődés különös kísérlete: annak esete, amikor az egyén több akart lenni magánál. A fákon is vannak olyan ágak, amelyek csonkán végződnek és nem hajt rajtuk levél, de a fa teste és a hozzá kapcsolódó milliónyi organizmus csak ebből tud tanulni, így érti meg, merre kell nőni, és hol van a tápláló fény. Egyfajta orientáció ez, szembenézés a sötéttel, a természetes pusztító erők megjelenítésével. Az európai ember jól megtanulta, hogy ez mindannyiunk feladata, kortól függetlenül. Hogy miképpen néz majd ki az ember meghaladása, az persze kérdéses.