Heti Fortepan: Így cigiz(t)ünk mi – Amikor még úton-útfélen rágyújtottunk
Ma már szinte elképzelhetetlen, hol mindenhol volt lehetőség rágyújtani a XX. század legnagyobb részében, ha valakinek épp kedve – és képe – volt hozzá. Képe, mert bár tiltó törvényeket csak viszonylag a közelmúltból ismerünk, a dohányosok és a nemdohányzók harca azért „időtlen idők” óta tart. Fotóinkon ez kevésbé szembetűnő, de mi azért tudjuk, amit tudunk… Lássunk hát néhány korabeli sztorit!
Az itt rendelkezésünkre álló pár bekezdésnyi helyet ki tudnánk tölteni csupán azzal, ha felsorolnánk a tereket, ahol egy-két évtizeddel ezelőtt még bárki gond nélkül pöfékelhetett. Itt van mindjárt az utazás. A távolsági buszokon és az utasszállító repülőkön korlátozták legkorábban a cigizést (ez utóbbiakon a teljes tiltás csak úgy az ezredforduló körül lépett életbe), de a vonatokon Európa-szerte néhány évig még ez után is találtak az utasok füstölésre kijelölt szakaszokat. Aki utazott még dohányos vagonban, az aligha felejti el a levegőjét…
Egy szabadkai úr idevágó tapasztalatait a Magyar Szó ismertette 1986-ban. A Vojvodina expresszel, egy nem dohányzó fülkében tartott hazafelé. „Vinkovcinál felszállt egy harcsabajszú, vastag szemöldökű vasutas, s amint kényelmesen elhelyezkedett, azonnal rágyújtott. Útitársai rászóltak, de sok köszönet nem volt a válaszban: „»A kutyafáját maguknak, nemdohányzóknak. Száz évig akarnak élni!? Nekem a cigarettát még a feleségem sem tudja megtiltani, pedig már 25 éve próbálkozik. Legjobban az dühíti, ha a leves után rágyújtok.« Ezzel a téma be volt fejezve, s jöhettek egymás után a cigaretták.”
Mai szemmel nehéz úgy írni a dohányzásról, mint egy klassz, az idegeket megnyugtató, az embereket összehozó, elegáns mozdulatokkal és míves eszközökkel kísért elfoglaltságról, ami kellemes része a napi rutinnak. Pedig rengetegen élték így meg a szenvedélyüket, és bár a leszoktatásukra kísérletet tettek cikkek, kártyanaptárak, reklámok, a másik oldalon, mintegy biztatásként ott voltak a pöfékelő hírességekről készült sajtófotók és művészi felvételek – meg a végigcigizett mozifilmek. Ma más világban élünk. Pár éve egy híres filmet népszerűsítő sajtófotón cigi lógott Penélope Cruz szájából, és emiatt az egyik pesti lapkiadónál a kép közlése előtt még a jogi osztály is megbeszélést tartott, nehogy baj legyen a dologból.
Dohányzók milliói ma is nagy élvezetüket lelik a füstölésben, csak ma már minden slukkban ott bujkál egy kis lelkiismeret-furdalás vagy talán bűntudat is. Hol vannak már azok az önfeledt pillanatokat megörökítő fotók, amelyeken a vadonatúj Videoton tévénknek lazán, égő cigivel az ujjunk között örülünk vagy a mindenféle kontroll nélkül elkattintott képek a füstben úszó értekezletekről? Az utóbbiak a szigorú adatvédelmi szabályok miatt ma már meg sem születnének, de privát fotón sem jutna eszébe senkinek a kamera elé tolni a cigarettáját vagy a csikkekkel teli tálat.
Apropó, csikk: azon kevés szavunk egyike ez, amelyekről szinte pontosan tudjuk, hogy mióta használatosak. „Eljutott hát hozzánk is a csikk szó” – írta a Magyar Nyelv 1939-ben. „Meglepő, hogy a csikk megjelent nyelvünkben. Hisz van magyar megfelelője a köznyelvben, de a pesti nyelvben is megvan a kifejezője. A pesti nyelv ugyanis eddig a stimfli szót használta a cigarettavég jelölésére. Még meglepőbb, hogy a csikk csak most jelentkezik nálunk. Mert a tschick szó a bécsi tájszólás régi kedvelt kifejezése.”
Visszakanyarodva a hírességekhez, de azért nem visszanyúlva egészen 1942-ig, Karády hamvadó stimflijéhez, azt látjuk, hogy ki-ki vérmérséklete szerint: őszintén, büszkén vagy sopánkodva, de szívesen mesélt a szenvedélyéről. Latinovits Zoltán kezében minden második róla készült képen ott a cigaretta, de Gobbi Hilda fotóin sem kell sokáig keresgélnünk.
A Kossuth-díjas színésznő még egy kedves párizsi történetet is megosztott a Színház olvasóival: „A Victor Hugo tér sarkán lévő templomba mentünk be Bözsivel, egy fél cigarettám volt, és sajnáltam eldobni, a templomajtóban dolgozó melósok vasállványára tettem. Bözsi: mire kijössz, úgyse lesz itt. Megnéztük a templomot, és kijövet ott volt a cigaretta, mellette egy kis Krisztus-fejes érem. Az egyik melós sapkájához emelte a kezét, és odaszólt: C’est porte-bonheur, Madame! (Ez szerencsét hoz, Asszonyom).”
A munkahelyi képeket elnézve, az lehet az érzésünk, hogy az előző évszázadban szinte minden kapu és ajtó mögött hasonló levegő fogadhatta a belépőt: a dohányfüstöt látott helyiségek jellegzetes, állott szaga. Pedig abban minden szaktekintély egyetértett, hogy a dohányzás ártalmas, a lapokban fenyegető példák és a leszokásban segítő ötletek sorjáztak. Egy olvasó azt javasolta, hogy gyártsanak kitűzőt a nem dohányzóknak, ami világosan kifejezi, hogy viselője sem aktívan, sem passzívan nem óhajt füstöt szívni.
Már 1973-ban részletesen megismerhette a magyar közönség a Max Planck Intézet tudományosan megalapozott, 37 gyakorlatból álló leszoktató eljárását is. A 14. pont azt írja elő, hogy a cigarettásdobozt mindig olyan messze helyezzük el, hogy újabb rágyújtás esetén kénytelenek legyünk felállni, és a másik szobába menni érte, a 16. pedig így szól: „felejtsük otthon” öngyújtónkat vagy gyufánkat, hogy minden rágyújtásnál tüzet kelljen kérnünk valakitől.
A kórházakban és rendelőintézetekben egészen az 1980-as évek második feléig csak részleges korlátozások voltak, eleinte csak a kórtermekben(!), és eltérő volt a különböző intézmények gyakorlata is. 1987-re több kórházban teljes tilalmat vezettek be, a Jahn Ferencben a tiltás mellé kedvesen ezt ígérték: „A kórház dolgozói, ha látják, hogy valamelyik beteg vagy látogató vagy netán munkatárs figyelmen kívül hagyja a tiltást, bármennyire sietnek, szakítanak néhány percnyi időt arra, hogy megmagyarázzák: a kórházban miért nem engedhető meg a dohányzás.”
Akadt viszont olyan munkahely is, ahol egyenesen kötelezővé tették a füstölést. Működtek ugyan automata dohányzógépek a dohánygyárakban, amelyek segítségével az égés egyenletességét, végső soron pedig azt figyelhették meg a szakemberek, hogy a cigarettákat megfelelően töltötték-e meg a gépsorok, de emellett a gyárak művezetői szabályos időközönként kötelesek voltak a kijelölt dohányzóban rágyújtani, ugyanis ez a minőségellenőrzés része volt.
Míg a XX. század első felében húsznál is több dohánygyár működött az országban, 1949-től jóval kevesebb üzem igyekezett kielégíteni az igényeket, és a gyártási technológiák kidolgozásában, a termékpaletta kialakításában hosszú évekig csetlettek-botlottak ezek a nemzeti vállalatok. Átütő sikert végül a filteres Fecske cigaretta ért el 1962-ben. A következő évtizedben dobták azután piacra a gyárak azokat a nagy márkákat, a Symphoniát, a Sopianaet, a Helikont, amelyeket mindannyian ismerhetünk, ha máshogyan nem, filmekből, novellákból és persze a Fortepan képeiről.
Magyarországon évszázados hagyományai vannak a dohánytermesztésnek, még ha ez kevésbé köztudott is. És micsoda mesés neveket kaptak a régi magyar fajták: Szamosháti muskotály, Szegedirózsa, Beregi piros… De aztán megváltozott a közízlés, és a gyártók új fajtákat kerestek, illetve keverni kezdték a dohányokat. A Symphonia a kezdetekben például 15-féle dohányból készült: kerti, hevesi, szabolcsi típusokból, amelyekhez könnyű, aranyszínű bolgár és jugoszláv dohányokat kevertek. Fogyott is a trafikokban.
A háború után az azelőtt virágzó trafikbizniszt is elérte az államosítás hulláma, és ezzel együtt beindult a panaszáradat is. Miért csak a főútvonalakon találni trafikot, a kedvenc márkánk miért van az egyik trafikban és nincs a másikban, és így tovább. A legfájóbb az volt, ha a Fecske hiányzott az üzletekből, a Magyar Hírlap külön tényfeltáró cikket szentelt a problémának Az elszállt Fecske nyomában címmel. De az állami trafikhálózat egységei mégis népszerűek voltak, mert őriztek valamit a régi korok hangulatából, amint az Mándy Iván jobbnál jobb történeteket leíró A trafik című kisregényéből is kitűnik.
A dohányfüst amúgy is átjárja az irodalmat, a képnézegetést szépen kiegészítheti, ha közben bele-beleolvasunk Kosztolányi vagy Pilinszky írásaiba, a Budába és a Hajnali háztetőkbe Ottlik Gézától vagy Vámos Miklós Anya csak egy van című regényébe. Mi Janikovszky Éva soraival búcsúzunk, a közelmúltban megjelent, Naplóm című kötetéből: „És mit csinálsz te? Lehetetlen, hogy külön létezzél. Most csak itt ülsz az íróasztal mellett, és szívod azt a cigarettát, amelynek én érzem az ízét. Könnyű, bolgár cigaretta. Keskeny arany karika van a végén. Pontosan addig szoktam szívni.”
Írta: Lukács Zsolt | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/dohanyzas
