Létezik-e „náci művészet”?
A XXI. század fő művészeti vitái során a művészettörténészek sokszor érezhetnek kényelmetlen déjà vut. Mintha a múlt század közepének művészeit vitáit élnénk újra, és sokszor politikai csatározások eszközeiként művészetinek álcázott ideológiai harcokat látnánk.
Ténytorzító ideológia
A „művészetet és kultúrát objektíven és függetlenül megítélők” táboránál is azt látjuk, hogy sokszor ugyanúgy használják a művészetkritikát, mint hidegháborús elődeik. Szelektíven adnak bocsánatot – sokszor politikai érdekek mentén – egyes bűnökre, máskor véres kardként hordoznak körbe politikai és esztétikai elhajlásokat. Felmerülhet a gyanú, hogy az objektivitás és a függetlenség a katedrák és a művészetelméleti műhelyek világában is ábránd, az esztétika ugyanúgy az ideológia fogságába került, mint a hidegháború hajnalán, illetve azt megelőzően, már a harmincas években.
2017-ben jelent meg Jonathan Petropoulos Artists under Hitler: Collaboration and Survival in Nazi Germany (Művészek Hitler alatt: kollaboráció és túlélés a náci Németországban) című könyve. A Yale Egyetem kiadójának gondozásában kiadott mű gazdag jegyzetanyaga ellenére azt az általános és a baloldal által régóta hangoztatott közhelyet szajkózza, mely szerint minden „jó” művészet alapvetően modernista és avantgárd volt Hitler előtt, amit pedig a nácik később művészetnek neveztek, eleve „rossz”, giccses és ócska volt. Ehhez a nézethez igazítható az is, hogy hasonlóan a „szocreál” stílushoz, a „náci művészet” is egy életidegen megszakítása volt a modernizmus avantgárdban gyökerező diadalának, olyan „zárvány”, melyet a progresszió pont úgy kell megtagadjon, mint ahogy a hatvanas évek szocialista modernje tette a sztálini szocreállal.
Ezt a nézetet, miszerint a klasszicizmus „beleékelődik” a modern testébe, mint a militarizmus és totalitarianizmus baltája, több évtizeden át tanították a szocialista blokk művészetelméleti könyveiben. Hazánkban Aradi Nóra volt az úttörő ideológus, aki eme nézeteit könyvek sokaságában fejtette ki a hatvanas évektől egészen haláláig. A rendszerváltás után úgy tűnt, hogy ez a szemlélet a szocialista rendszerrel együtt a lomtalanítások könyvkupacainak mélyén végezte. A Jonathan Petropoulos Amerika egy jeles egyetemének gondozásában kiadott, forrásértékűnek szánt könyve körüli viták azonban mutatják, hogy ez a gondolat él és virul a XXI. század amerikai egyetemein. Ezt a sarkító szemléletet méltán érték tehát kritikák a tudományos körökből a könyv megjelenését követően azért, mert szélsőséges tézisének prekoncepciója kedvéért, igaza bizonyításához önkényesen torzította el a tényeket. Olyan művészek cáfolják Petropoulos nézetét, mint Richard Strauss vagy akár Leni Riefenstahl Utóbbi munkássága máig megkerülhetetlen annak ellenére, hogy a nácik előtt indult, sőt túl is élte őket úgy, hogy közben együtt is működött velük, de őt és még számos egyéb alkotót épp emiatt egyszerűen átugrott, kihagyott a mű szerzője, míg más alkotóknál – ahol tételét különösen bizonyítva érzi – hosszan elidőz.
Szenzációhajhászás vagy művészettörténet?
A szenzációhajhászás vádja tehát sokszor ott lebeg a magát tudományosnak valló írások fölött napjainkban, hisz amit nem lehet kisállattal vagy nőkkel eladni, arra ott vannak a nácik. Így megszületik újra egy régi kifejezés is: náci művészet, fasiszta művészet; egy, a teoretikusan kifejtett és valóban létező „szocialista realizmussal” szemben a valóságban sosem létező „stílus”, melyet anélkül használnak lépten-nyomon újabban megint, hogy igazából tudnák, mi is az. Létezik-e tehát ilyen egyáltalán? Vagy azt látjuk, hogy trükkös módon, retorikai célból a „békeharc” idejének, a múlt század közepének terminológiáját éljük újra a Petropouloséhoz hasonló nézetek igazolására, s ez tulajdonképp olyan szofista szalmabáb, mely pusztán politikai célokat szolgál?
Mélyebb utánajárást követően hamar kiderül, hogy a náciktól messze állt a modernizmus és a haladás totális elutasítása. Nagyon is progresszívek voltak, csak épp az általuk preferált területek voltak mások. A hangsúlyok alapvetően a képzőművészetek területéről a mérnöki innováció felé tolódtak el. A dizájnt és az innovációt kezdetektől fontosabbnak tartották, mint a korabeli weimari lakásszínházak, performanszgalériák és önkifejező „dekadens” művészi törekvések feleslegesnek ítélt támogatását. Az ilyen „bolsevik elfajzottságokkal szemben” az általuk kedvelt, hivatalos nemzeti stílusként hirdetett „heroikus realizmus” sem volt ördögtől való. Lényegében alig különbözött az art deco és a neoklasszicizmus irányzatának politikai ízű, monumentális használatától. Attól a monumentális klasszicizmustól, melyet a Szovjetunióban már Hitler hatalomra kerülése előtt, 1930-tól preferált a sztálini vezetés, és amit először 1932. május 23-án írt le cikkében Iván Gronszkij a Literaturnaja Gazetában, melynek nyomán Oroszországban is hasonlóan kezdtek viszonyulni a korábban a bolsevikok által támogatott „kozmopolita formalizmushoz”, ahogy a nácik pár évvel később az „elfajzott művészetekhez”. Az ezzel szemben támogatott irányzat pedig a neoklasszicizmus lett, melynek ideológia finomhangolását részben maga Maxim Gorkij kezdte elvégezni Sztálin számára.
A neoklasszicizmus Amerikából ered
Ezt a klasszicizáló, historizáló irányzatot a Szovjetunióban, de bizonyos mértékig az Egyesült Államokban is egészen az ötvenes évek derekáig művelték, mint látni, fogjuk szinte megszakítás nélkül. Ennek egyszerű oka volt: a neoklasszicista stílus a húszas és ötvenes évek között az egész világon népszerű, meghatározó és „fősodratú” stílus volt, az állami reprezentáció első számú eszköze, ezáltal a középület-építészet meghatározó stílusa. Ez még Amerikában is olyannyira így volt, hogy nem véletlenül kavart nagy port Donald Trump egyik elnöki rendelettervezete, mely a Tegyük széppé újra a szövetségi épületeket! névre hallgatott, és mely visszatért volna ahhoz a hagyományhoz, hogy a szövetségi épületeket a neoklasszicista stílusban tervezzék a XXI. században is.
A neoklasszicista modern művészet gyökereit már az 1910-es években is megtaláljuk, és Európában is az amerikai Henry Bacon és Cass Gilbert neve által fémjelzett ultrakonzervatív amerikai építészet ihlette első példáit. Gilbert írásai szerint a neoklasszicizmus a „társadalmi rend történelmi hagyományokban gyökerező és az építészet eszközeivel azt kifejező szilárdságát hirdeti”. Ez a hitvallás volt az alapja Európában is ennek az irányzatnak, melynek máig a Gilbert tervezte, és 1935-ben átadott Amerikai Legfelső Bíróság épülete az egyik legszebb példája. Ennek „felséges szépségét” akarta minden későbbi európai rezsim, így az olasz, a német és az orosz is valami módon felülmúlni.
Ez a „versengés” az amerikai stílussal a rekolonizáció és a kulturális hidegháború első fejezetének is tekinthető, amikor azt láthatjuk, hogy először a művészet történetében nem Európa diktálja a nyugati civilizáció fő stílushatásait. A húszas évektől meghatározó art deco kiteljesedése, az amerikai felhőkarcolók építészete, a luxusautók, a flapper divat, a dzsesszkultusz mind ennek a kulturális fordulatnak voltak az egyértelmű jelei. Az is érdekes, hogy az ötvenes évektől épp azok a modern építészek terjesztik el Amerikában a Bauhausban gyökerező modern stílust, akik a nácik elől menekültek oda a háború előtt és alatt.
Neoklasszicizmus: válasz a húszas évek tobzódására
A neoklasszicizmust a New Deal kapcsán meglódult nagy középítkezéseknél széles körben alkalmazták, de már az 1920-as évektől ezt használták Amerikában az amerikai állami reprezentatív építkezések stílusaként. Első monumentális példája a Henry Bacon tervezte washingtoni Lincoln-emlékmű volt, amit 1922-ben adtak át. A harmincas években hatalmas felhőkarcolók követtek ezt: nem véletlen tehát, hogy Sztálin moszkvai „Hét Nővére” vagy épp Hitler müncheni és berlini építkezései kísérteties hasonlóságot mutatnak például Cass Gilbert korai, Union Central Tower (jelenleg PNC Building) felhőkarcolójával, mely jelenleg is Cincinattiben áll, immár 1914 óta.
A neoklasszicista irányzat fokozatosan vált meghatározóvá a harmincas években az egész világon, és nem pusztán az építészet, hanem a szobrászat és a festészet területén is. Az első kigyúrt atlétákat ábrázoló szobrokat nem a nácik, nem is a kommunisták rendelték meg: a már említett Henry Bacon egyik kései munkája a washingtoni Dupont szökőkút. Szobrásza, a Lincoln monumentális alakját is megformáló Daniel Chester French ebben a stílusban alkotott egész életében, és 1931-ben 81 éves volt, amikor elhunyt; művészete később a „heroikus realizmus” kánonjának alapjait jelentette.
Amerika modern stílusa: „Midcentury Modern”
A művészettörténészek egy része az ötvenes évek „midcentury modernizmusát” tekinti tiszta amerikai stílusnak, pedig ez a berlini Interbau és a brüsszeli világkiállítás során világdivattá váló „googie” építészet inkább a neoavantgárd egyik első irányzatának tekinthető.
A világ művészetében az igazi fordulatot csak az 1958-as év jelenti, hisz addig hellyel-közzel Nyugaton is, de a keleti blokkban mindenképp ez az irányzat maradt meghatározó. Nálunk, keleten ugyan „szocreál” név alatt futott, és a kommunista rezsimek természete miatt ennek is papírra vitt komoly „kánonja” volt, de ettől függetlenül az egész világon létezett és meghatározó volt. Aztán 1958-ban a brüsszeli világkiállításon egyértelművé vált, hogy a „jövő építészete” az a modernista építészet lesz, melynek gyökerei szintén megvannak a húszas-harmincas években, főleg a Bauhaus révén, de az ötvenes évek végéig inkább kísérleti projektekben gondolkoztak, illetve csak pár városban, pár negyedben tudtak meghatározóvá válni, nem ők számítottak az építészeti fő stílusának.
A hatvanas évekre azonban ez a stílus lett a mérvadó az egész világon, és maradt tulajdonképpen az a mai napig, hisz bár a posztmodern építészet csodái a nyolcvanas évektől feltűnnek, de a kortárs építészet alapszókincsét a mai napig ez az irányzat adja. A hatvanas évektől napjainkig tartó „tiszta funkció diadalának” időszakában a XX. század első felének neoklasszicista épületeit elbontandó szörnyetegekként, a modern építészet torz kiméráiként nézték, hasonlóan a képzőművészet konzervatív irányzataihoz. Ebben változás csak az ezredforduló után jelentkezett, amikor elkezdték ezen épületek értékeit komolyabban venni, és Amerikában Trump – igaz, már érvényét vesztett – elnöki rendelete is az „első fecske” abban a tekintetben, hogy ezen épületek „kulisszáit” immár nem díszletnek, hanem épp eredeti szándékuk szerint az állam erejének reprezentációs eszközeként látják újra.
