Miért nincs ikonikus Covid–19-fotónk?
„Egy tüskékkel borított teniszlabda. Ez minden, amink van” – írja Helen Lewis a The Atlantic magazinban, miközben azon tűnődik, hogy vajon az elmúlt egy évből miért nem készült egy ikonikus pandémiafotó, ami mindenkinek eszébe jutna, ha a járványra gondol.
Mielőtt válaszokat keresnénk Lewis cikkében, fontos lehet kicsit azon töprengeni, hogy mi is tesz egy fotót a történelem részévé.
Vannak sajtófotók, amik megjelenésük után egyből beleégnek a memóriánkba. Az ikonikus fotók segítenek közelebb hozni a távoli eseményeket – legyen szó térbeli vagy időbeli távolságról –, és kézzelfogható valósággá emelik a távoli emberek szenvedését vagy éppen boldogságát. Ha a 9/11-es terrortámadásra gondolunk, mindenkinek a füstölgő tornyok és a „zuhanó ember” jut eszébe. Ha a 2015-ös európai menekültválságra emlékezünk, akkor fel fog bukkanni emlékeink között Alan Kurdi, a szír kisfiú, akit a török tengerparton találtak holtan. De hogy boldogabb fotókra is emlékezzünk, megemlíteném még például a Földkelte című képet, ahol William Anders tekint le a Holdról a Földre vagy a híres Csók a Time Square-en című képet, ami a második világháború lezárásának ikonikus fotója. Ezek a képek egyrészt fogódzkodót adnak a memóriánknak, hogy könnyebben emlékezzünk azokra az eseményekre, amiket mi is átéltünk, illetve, ahogy fentebb említettük, közelebb hozzák a történelem eseményeit: a képek segítenek érzelmileg is átélni olyan eseményeket, amiket mi nem éltünk meg. A koronavírus-járványról készült képek értelemszerűen az előbbi kategóriába esnének, ha egyáltalán lenne olyan, ami a kollektív memóriánk része lenne.
Az elmúlt egy-két évtizedben viszonylag kevés olyan dolog történt, ami a későbbi történelemkönyvekben többet érdemelne egy bekezdésnél. Ebből a kevésből viszont az egyik kétségkívül a koronavírus-világjárvány lesz, mely a hivatalos adatok szerint mai napig már több mint 2,6 millió áldozatot követelt. De mégis milyen képet fogunk odabiggyeszteni a történelemkönyvek lapjaira a koronavírusról szóló bekezdések mellé? Az elmúlt egy évben millió meg egy kép született már a járványról és következményeiről, mégsem ragadt meg egyik sem a kollektív emlékezetünkben. Hogy mi lehet ennek az oka, arról Helen Lewis írt egy esszét a The Atlantic magazinba, miközben profi fotóriportereket is megszólaltatott a témában.
Lewis mindenekelőtt azzal kezdi, hogy szerinte (még így a járvány hajrájában is) továbbra is szüksége lenne a világnak egy emlékezetes pandémiafotóra, hiszen az segítene közös valósággá tenni a vírust, és elősegítené a további párbeszédet – ez különösen fontos akkor, amikor mind a mai napig vannak emberek, akik tagadják a vírus létezését vagy annak komolyságát. A Covid–19 az első járvány a spanyolnátha óta, mely ahhoz hasonlatos pusztítást végzett, a spanyolnátha viszont mára majdnem teljesen kihalt a köztudatból – nem maradtak fenn róla képek, és a kultúrába se igen tudott utat találni.
Az újságírók már régóta viselik a szemtanú szerepének nehéz keresztjét, amikor konfliktusokról, éhínségekről vagy természeti katasztrófákról kell tudósítaniuk – még akkor is, ha ezzel az újságíró maga is veszélybe kerül. Rickey Rogers, a Reuters globális képekért felelő igazgatója szerint „a sajtófotózás az, ami elhozza a történeteket a világnak, és a sajtófotózás lényege a hozzáférés. Amikor mindenki menekül egy háború vagy egy robbanás elől, akkor az újságírók odamennek.” Egy fertőző betegségnek viszont egészen más a rizikófaktora. Más esetekben a riporter a veszélyes és kockázatos események elől haza tud térni a biztonságot jelentő otthonába, most viszont hazavinné magával a veszélyt. „Vannak fotósaink, akiknek van engedélye intenzív osztályokon fotózni, de nem akarjuk, hogy órákat töltsenek ott. Minden perc egyre nagyobb kockázatot jelent” – állapítja meg Rogers.
Ennek ellenére azért születtek riportok a kórházi falakon belülről, amik ugyan nem hozták el a Lewis által áhított képet az örökkévalóságnak, de legalább segítenek valóságossá tenni a járványt. Ez továbbra is fontos, amikor Twitteren olyan trendek képesek szárnyra kapni, mint a #FilmYourHospital hashtag, aminek nevében kórházi dolgozók osztottak meg képeket és videókat az ürességtől kongó munkahelyükről. „Amennyiben a krízis nem érződik valósnak, akkor mégis hogyan veszed rá az embereket arra, hogy otthon maradjanak, maszkot hordjanak és beoltassák magukat?” – kérdezi Helen Lewis.
A kórházi riportok és egyéb interaktív statisztikák segítenek a dezinformáció elleni harcban, azonban nem elég hatékonyak a járvány „humanizálásában” – ahogy azt Lewis írja. Stuart Franklin, a Magnum Photos egyik fotósa szerint a pandémiáról készült fotókon az emberek mind valami védőfelszerelést, minimum maszkot viselnek, ennek pedig van egy elidegenítő, távolságtartó hatása. Nem látjuk tisztán az emberek érzelmeit az arcukon, pedig sokszor épp ezek az arcokra írt érzelmek tesznek egy-egy képet a történelem egy kis darabkájává (mint a „the migrant mother”). A maszkos, védőruhás képek továbbá azért sem ütik meg igazán az ingerküszöbünket, mert korábban is láttunk már őket használatban. A Távol-Keleten már a járvány előtt is általános volt a maszkviselés, ha valaki megbetegedett, Nyugaton pedig népszerű kórházi sorozatokban vagy hasonló filmekből szokhattunk már hozzá a maszkviseléshez. Lewis hovatovább azt is felveti, hogy egy ideje már semmi új nem történik a járvány kapcsán – az emberek otthon ülnek, meghalnak a kórházakban; kis társaságokban vagy még úgy sem szocializálódnak – írja nyersen, hétköznapian.
Mégis, a járvány legszembeötlőbb képei szerinte azok, amelyek üres köztereket ábrázolnak – a The New York Times meg is jelentetett egy fotóriportot The Great Empty, azaz A nagy üresség címmel. Sajnos viszont ezek a képek sem érhetik el a kívánt hatást, hiszen legyen bármely különös egy fotó, amely egy egyébként tömött teret és bevásárlóüzletet vagy egy üres nézőtérnek játszó zenészt mutat, ezeket már ismerjük. Ünnepnapokon ugyanúgy üresek ezek a helyek, és a főpróbák alkalmával is üres székek hallgatják az előadásokat.
Lewis szerint egy emlékezetes képnek az átalakuló életünket kellene ábrázolnia, pontosabban azt, hogy az hogyan is állt le. Esetleg egy time-lapse, ami bemutatná, ahogy az egyszeri otthonból munkahely, iskola, játszótér, kávézó és bár lett egyszerre. Ahogy a szakállak kivirágzanak, mert fölöslegessé vált a borotválkozás. A monoton napok, ahol csak nadrág és zokni van rajtunk, miközben szebb ruhadarabjaink csak tétlen lógnak a gardróbban partik és konferenciák hiányában.
Rickey Rogers kezén megannyi kép átfutott már a járványról. Látott ő veszélyesen tömött eseményeket, betegszállítást, halott embereket az utcán Brazíliában és Ecuadorban, börtönkitöréseket és üres bolti polcokat, de egyet sem tudna közülük ikonikusnak mondani. „Egy ikonikus kép a történet minden elemét magába foglalja, ez a történet viszont túl komplex volt ehhez” – elmélkedett Rogers. A The Atlantic egy másik szerkesztője is hasonló véleményt fogalmazott meg: „Minden ember máshogy és más hullámokban élte meg ezt a tragédiát. Nem egy hirtelen bekövetkezett katasztrófából lábadoznak az emberek.” A Reuters fotókért felelős igazgatójának mégis két kép maradt meg igazán: az egyik egy nem túl művészi, ámbár annál megrázóbb drónfelvétel, ahol védőruhás emberek tömegsírba temetnek koronavírusban elhunytakat New York-ban, a másik pedig egy már sokkal szebb fotó, ahol hatalmas óceánjáró turistahajókat bontanak el egy kikötőben.
Helen Lewis szerint szükségünk van a képekre, hogy a pandémia szerepeljen a kollektív emlékezetünkben. Tíz év múlva is emlékeznünk kell mindenre, ami az elmúlt egy évben történt, miközben egy cseppnyi kételynek sincs helye afelől, hogy mindez valóban megtörtént – zárja a The Atlantic újságírója a cikkét.
Ha engem kérdeznek, a fent felsorolt okokból én az utóbbira helyezném a legnagyobb hangsúlyt. Az egész történet túl komplex és túl lassú lefolyású ahhoz, hogy egységes élmény legyen. Minden ország és minden ember máshogy élte és éli meg a járványt, hiszen vannak emberek, akiknek tönkrement a megélhetésük, vannak, akiknek szerettei haltak meg és van, aki boldogan dolgozott tovább otthonról azzal a kényelmetlenséggel, hogy nem szocializálódhat. A járvány egyetlen közösen megélt része talán a tavaszi karantén volt, amikor szinte az egész világ egyként zárt be, és az emberek konkrétan hetekig nem mentek ki az utcára. Nyár elejére viszont elkezdett széttöredezni a világ, ahogy minden ország a saját járványgörbéjét kezdte járni. A közös élmény elillant, és minden ország, minden ember mást kezdett látni a vírusból, ami viszont nem múlt el, hanem azóta is velünk van.
Miközben ezt a cikket írtam, több tucatnyi ikonikus, történelmi fotót átböngésztem, hogy konkrét példákat keressek egy-egy részlethez. Mind a mai napig libabőrős leszek, ahogy némelyik képet nézem, mert továbbra is lenyűgöz, hogy egy-egy mesteri pillanatban elkapott kép egy teljes történetet el tud mesélni (persze sok esetben csak a kontextus teszi teljessé vagy egyáltalán láthatóvá a képben rejlő históriát). Sajnos viszont olybá tűnik, hogy ez a történet túl összetett ahhoz, hogy egy kép meséljen róla. Túl nagy kérésnek tűnik egy olyan kép, amely egyszerre mesélne a halottakról és a gyászról, az átalakuló és megálló hétköznapokról vagy a megélhetésüket vesztett emberekről. Egyesével persze lehet ezekről fotókat készíteni, de kérdés, hogy úgy mennyire állna össze egy történetté a kollázs.
Forrás: The Atlantic
