Bezárt kapuk, üres talapzatok
Szeretnék megértő lenni. Nehezen megy. A szobordöntés olyan, mint a könyvégetés. Elfogadhatatlan. Akkor is elfogadhatatlan, ha mögötte valódi indulat munkál. Sőt annál kevésbé elfogadható. A szabadjára engedett indulat mindennek a tagadása, amit kultúrának nevezünk.
Tomboló harag
Persze van magyarázat: hogyne volna. Egy amerikai publicista, Joel Kotkin arra hívja föl a figyelmet egy tanulmányában, hogy a jelenlegi amerikai tüntetéssorozatnak kevés köze van George Floyd brutális meggyilkolásához. A kirobbanó zavargások mélyén óriási társadalmi feszültségeket kell látnunk. Az egyetemi tanár azt mondja, hogy egyfelől az alsó középosztály elszegényedése, s a lesüllyedéstől való félelme mozgatja a tüntetéseket, másfelől – és ők a fontosabbak, aktívabbak, erőszakosabbak – az a felemelkedni vágyó, de a szegénységben megrekedt fiatalság tombol az utcákon, amelyik úgy érzi, bezárultak előtte a polgári létbe nyíló ajtók. Kotkin rámutat, hogy a járvány-helyzet következtében előállt gazdasági nehézségek, a tömegessé váló munkanélküliség, a mikrovállalkozások sokaságának csődje, éppen ezt a – jobbára színes bőrű – réteget sújtja. Az évi 40 000 dollárnál kevesebbet kereső amerikaiaknak közel 40% -a vesztette el állását, a középiskolai végzettséggel nem rendelkezők munkanélküliségi rátája 6,8% -ról 21,2% -ra ugrott, sorolja az adatokat.
Úgy tűnik, teszi hozzá, az alulfoglalkoztatott és a munkanélküli fiataloknak mellett óriási szerepet játszanak a tüntetésekben azok a túlnyomórészt fehér radikálisok, akik gyakran kiváltságos, felsőbb osztályokból származnak, és sokszor szabadúszó értelmiségiként a politikai indoktrináció szándékával jelennek meg a tüntetéseken.
Ezt a szálat visz tovább Tucker Carlson, a konzervatív Fox televízió megmondóembere, aki szerint egyfajta előrevetett választási kampány zajlik: a demokraták körül szerveződő gazdasági és kulturális erőcsoportok saját választóikat akarják egy tömbben egyesíteni a megmozdulások révén, egyúttal a republikánus középrétegeket akarják elbizonytalanítani. Amerika „leginkább privilegizált csoportjai felhasználják a társadalom legelkeseredettebb csoportjait arra, hogy mindenki mástól elragadják a hatalmat” – fogalmaz a tévés.
Amióta az Egyesült Államokban megjelent az a fajta irracionalitás-politika, amit sajnos mi is jól ismerünk, nagyon hitelesnek tűnnek az ilyen elemzések.
Rabszolgákból páriák
Miközben persze ezek az értelmezések érdekesek és izgalmasak, a szobordöntés-sorozat mögött álló elköteleződésekről semmit nem mondanak. Hiszen lehetne a szobrok helyett más is az agresszió tárgya. Az efféle szimbolikus küzdelem mindig precíz üzenetet hordoz. Hogy 2001-ben, az emlékezetes terrortámadás során éppen a Világkereskedelmi Központ, a Pentagon és a Fehér Ház volt az al-Káida célpontja, az egyértelműen mondta el mindazt, amiért a támadók gyűlölték Amerikát. Most is hasonló a helyzet. Persze azzal a kiterjesztéssel, hogy a széles körű tüntetéssorozatban rengeteg véletlenszerű elem bukkan föl, helyi indulatok, lokális különbségek, pillanat-szülte akciók sokasága térítheti el a trendektől a tényleges eseményeket.
Az előző gondolatmenet folytatásaként például el lehet mondani, hogy olyan sokaság vonult az utcára, amelyik nemcsak múltjában érzi a kizsákmányolt lét reménytelen tragikumát, de jelenében is. Azok a tüntetők – fehérek, feketék, latinok, illetve Európában közel- és középkeletiek is –, akik azzal az reménnyel fogadták a huszonegyedik századot, hogy abban majd kiteljesedik a huszadik század második felének jóléti ígérete, s nem pusztán a (fehér) középrétegek, de a (sokszor színes bőrű) szegények is felemelkedhetnek a magasabb fogyasztás, s vele a szabadabb, boldogabb, eredményesebb, értelmesebb élet szintjére, most úgy érzik, cserben hagyta őket az európai ember. Úgy érzik, kirekesztették őket a fehér középosztályi lét kényelmes világából, úgy érzik, becsapták őket, hiábavaló minden igyekezetük, a fehérek, ismét üveggyöngyökkel fizetnek nekik. Lehetőségeik – erőforrások híján – majdnem olyan csekélyek, mint rabszolga őseiknek.
A szobrok lerontása így nem a múltat tagadja, hanem a jelent. Lee tábornoknak, Kőfal Jacksonnak, Rhodesnak és a többi rabszolgatartónak legalább van arca (ha bronzból is), a felfelé irányuló társadalmi mobilitás leállásának meg nincs.
Isten háta mögött
Évekkel ezelőtt olvastam egy kiváló tanulmányt a szegénység kultúrájáról. A szerző – talán Doncsev Tosó volt – azt fejtegette, hogy a gettótársadalmak a világon mindenhol egyformák, „isten háta mögöttiek, akkor is, ha a főváros szívében élnek”. Az anyagi szűkösségre, az egyik napról a másikra élő tengődésre, a perspektívák hiányára, a belterjes, erőszak-centrikus létre egyfajta ellenkultúra épül, aminek nyomán ezek a csoportok nem tudják hatékonyan igénybe venni a táradalom által nekik is kínált közszolgáltatásokat. Nem élnek az ingyenes egészségügy lehetőségeivel, nem járnak iskolába, koncertre, színházba, könyvtárba, nem vesznek részt a demokratikus döntéshozatalban, nem veszik igénybe a rendőrség segítségét stb. Mi több, el is utasítják ezeket az intézményeket, mint a felsőbb osztályok számára fenntartott rendszereket, amelyeknek elvi nyitottsága csupán propaganda, valójában a szegényeknek nem sok jót kínálnak. A szegénység kultúrájában a bukott diák nem lustának vagy butának, hanem a szegregáció áldozatának látszik, a vissza-visszatérő betegségek nem az egészségtelen életmód, hanem a helyi orvos rasszizmusának következményei, a rendőri intézkedés pedig nem rendfenntartás, hanem brutális agresszió…
A régóta tartó pauperizáció hatására a politikai közbeszéd nyelve a szegénység ellenkultúrájának nyelvét kezdte beszélni. Érvek helyett hangerő, tények helyett hittételek, valóság helyett önérzet.
Ebben az összefüggésben a szobor-rombolás a klasszikus demokratikus megoldások tagadását is jelenti. Kész helyzetet teremt, ráerőszakolja az egész közösségre az aktivisták ideológiáját és elutasítja a kompromisszumot. Miközben a múlt újraértelmezése természetesen legitim igény, és korrekt demokratikus párbeszéd alapja lehetne, addig itt együttműködésről szó sincs. Éppen úgy zajlik most a szoborpusztítás, ahogy a médiába-figyelembe emelkedett lumpenproletariátus ezernyi bárgyú kezdeményezése: párbeszéd és megegyezés nélkül, érzelmek felkorbácsolása által, a metoo mozgalomban megtapasztalt lincshangulat szellemében. A vád elég a bűnösség kimondásához, hasonlóan ahhoz, ahogy a tömeg tombol Madách Tragádiájában:
„Hát a gyanúsak? – Hisz aki gyanús,
Már bűnös is, megbélyegezte a
Népérzület, ez a nem tévedő jós. –
Halál, halál az arisztokratákra! –
Jerünk, jerünk a börtönüregekbe,
Tegyünk törvényt, a nép törvénye szent.”
S, hogy lássék, nem önkényesen szépelegve idézem ide a Párizsi Színt, hadd említsem meg a tüntetéssorozat egy újabban felkapott jelszavát: „A fehérek hallgatása erőszak” (White silence is violence). Nicsak, éppen így fogalmazott Saint-Just, a terror arkangyala bő kétszáz évvel ezelőtt a forradalmi Konventben: „Nemcsak az árulókat, de a közömböseket is büntetnetek kell – mindenkit, aki passzív, és semmit nem tesz a Köztársaságért.”
Emberségünk kérdései
Miközben a nyugati nagyvárosok utcáin tomboló tömegek azt állítják, hogy az elnyomó társadalmi konstrukciók – mint amilyen a nem, a faj vagy rassz, és a társadalmi helyzet – ellen küzdenek valójában a kultúra hagyományos polgári felfogása és intézményrendszere ellen hirdetnek harcot.
A szoborpusztítás sok áldozata mellett különösen érdekes Kolumbusz, aki szempontunkból emblematikus figura. Számunkra, vagyis az európai és amerikai középosztály nézőpontjából a jeles hajós az ismeretlennek nekivágó, merész kutató, aki hipotézisét kísérlettel bizonyítja, s így – azon túl, hogy felfedez valami újat és hasznosat – gyökeresen átalakítja az emberiség életét. Ez az összefoglalás a modern európaiság őstípusát írja le. Nemcsak azért lett az újkor határvonala Amerika felfedezése, mert maga a tény a szó szoros értelmében is újra-rajzolta világunkat, de azért is, mert a tényhez vezető út a modern európai gondolkodásmód esszenciája.
Kolumbusz abban is jellegzetesen európai, ahogyan a kultúra és az ember viszonyát értelmezi. Kora és még jó ideig Európa legtöbb gondolkodója, a civilizációt tekintette az emberi minőség mércéjének. Egyszerűen szólva, minél civilizáltabb egy ember, illetve minél gazdagabb, kiterjedtebb, bonyolultabb kultúrában született és szocializálódott, annál értékesebb.
Kolumbusz és kortársai a szó szoros értelmében nem voltak rasszisták. A darwinizmusnak még híre-hamva sem volt akkoriban, rasszokról nem is hallottak, s a felfedezések kora előtt nem is nagyon érintkeztek olyanokkal, akiket bőrszínük alapján ítélhettek volna meg. A keresztény középkor értékrendje, amely szerint az emberek alapvetően egyenlőek, különbséget csak a vallásuk alapján lehet tenni közöttük, pedig – nem utolsó sorban a reformációnak köszönhetően – már elhalványodóban volt. A felfedezők számára a vademberek értéktelenségét egyszerűen az a tény adta, hogy nem látták civilizáltnak őket. Hogy mennyire távol áll ez a felfogás a rasszizmustól, azt az is tükrözi, hogy az európai vadembereket – gyerekeket, marginalizált csoportokat, elszigetelt falusi közösségeket – ugyancsak értéktelennek tartották. Ebben az újkori felfogásban a teljes értékű ember a civilizált világ polgára, s a kulturális lejtőn egyre értéktelenebb, alján pedig állatiasan értéktelen lények találhatók.
E nézet szerint az emberi minőség a kulturális hagyományok elsajátítása és gyarapítása során jön létre. Nemcsak abban az értelemben, ahogy, mondjuk, egy könyvtár gyarapszik, azaz a szellemi javak megőrzése, feldolgozása és bővítése révén, hanem a szocializáció tágasan értelmezett felfogásában is. A modern és erősen strukturált világ megismerése, a hétköznapi jártasságok megszerzése, az indulati élet uralása, a monotóniatűrés, a logikus gondolkodás elsajátítása, a vitára való készség, a kommunikatív veselkedésformák, mint amilyen a divat, vagy az udvarlás elsajátítása és mellettük ezernyi más kisebb-nagyobb ismeret mind olyan tényező, amelyeknek segítségével az ember hatékony szereplője lehet a közösségnek. Annak a közösségnek, amely csak, mint közösség képes boldog, sikeres, egészséges, kényelmes életet biztosítani tagjainak.
Az emberi minőség és a civilizációs jártasság magas foka egészen a közelmúltig magától értetődően kapcsolódott össze. Igaz, mindenki megkérdőjelezte ennek az összefüggésnek a létjogosultságát, aki a civilizációból kiszorultak, kívül maradtak, kiesettek nevében beszélt. Rousseau és a forradalmi beretva hívei éppúgy, mint az Anti-fa szoborpusztító városi gerillái.
A szobrainkat elnyelő folyók, tavak és tengeröblök homályából így az a kérdés mereszti ránk szemét, vajon képesek vagyunk-e megvédeni kultúránkat azáltal, hogy magunkhoz emeljük a civilizációnkból kiszorultakat. S e kérdés egyben emberi minőségünk kérdése is.
