Culture Wars, Kulturkampf, kultúrharc

Black Lives Matter, szobordöntések és egy színesbőrű alelnökjelölt. A három dolog között az összefüggés egyszerű: az első kettő szülte a harmadikat miután Joe Biden, amerikai demokrata elnökjelölt tegnap bejelentette, hogy alelnökjelöltje és választási indulótársa a színesbőrű Kamala Harris lesz. Itt most nem a bőrszínről vagy az alkalmasságról van szó, hanem arról, hogy mindenki számára nyilvánvaló, a jelölés   társadalmi nyomásra meghozott kényszerdöntés volt, amely egyértelműen a nyár első felét meghatározó BLM tüntetésekkel hozható összefüggésbe. Ám, hogy az egyszerű összefüggés mögött a konzervatív jobb és a progresszív baloldaldal 100 évre visszanyúló kultúrharca áll, az nem olyan köztudott.

BLM, #MeToo és a többiek

Idén a BLM, pár éve a MeToo, mögöttük pedig az évek óta töretlen gender-mozgalom. Olybá tűnhet, hogy ezek a programok az elmúlt évek látványos társadalmi polarizációjának hozadékai, melyekre a konzervatív oldalról a nemzetállami populizmus felemelkedése volt a válasz. A valóság azonban az, hogy ez az ellentét,  a két értékrend között zajló, szűnni nem akaró csatározás nem az elmúlt évtizedek terméke. Nem az internet megjelenése és nem a sajtó kattintásvadász hozzáállása hívta életre ezeket a mozgalmakat, hanem mindez egy hosszú, 100 évre visszanyúló folyamat legújabb állomása. Az angol, jobboldali Spiked magazin szerint, ugyanis a jobb és baloldal, a tradicionalizmus és a progresszivitás között az első világháború óta ádáz harc folyik, melyben a jobboldal ragaszkodik az egyre változó hagyományos értékrendjeihez, miközben a baloldal hasonlóan görcsösen próbál eltörölni mindent, ami kicsit is emlékezteti az embereket az ó-erkölcsökre. Az elmúlt évtizedekben a kulturális életben egyértelműen a baloldali progresszivitás volt markáns túlsúlyban, ami ellen a jobboldal csak lőállásaiba visszaszorítva próbált védekezni.

Az eredeti cikk ugyan nem tér ki a jelenlegi helyzetre, azonban szerintem az elmúlt évek fordulópontot jelentettek a kulturális hegemóniát illetően, ahogy a haladó baloldal messze túlhaladt a józan ész és a jó ízlés határain, ami miatt programjaik egyre kevesebb ember számára emészthetőek. Ezt a rést kihasználva tudott a konzervatívizmus újra támadásba lendülni.

Az Angliában élő magyar szociológus, Frank Furedi Spiked magazinban publikált cikke a napjaink konfliktusaira nem tér ki, ehelyett arra keresi a választ, mikor is kezdődött a kultúrharc és hogyan is jutottunk el idáig? Tegyünk hát így mi is, hiszen van mit tanulnunk belőle.

Milyen kultúrharc?

A szerző szerint az emberek nem fordítanak kellő figyelmet a jelenségre, és emiatt sokan össze is zavarodnak a fogalom hallatán. A kultúrharc jelenlétét sokan nem érzékelik, mert nem olyan sarkos problémakörről van szó, mint például a 19. századi Németországban a Kulturkampf, ahol nyíltan ment a vita az egyházi szekularizációt illetően. Manapság az értékrendek közötti ellentétek olyan kérdésekben jelennek meg, mint a melegházasság, a nemzeti identitás vagy az eutanázia, és az emberek az ezek körül zajló vitákat hajlamosak egymástól független jelenségekként kezelni, holott ez mind ugyan annak a 100 éves súrlódásnak a megnyilvánulása.

A törés

Egyszóval a kulturális háború a századfordulón indult, az amerikai ’Progresszív korral’ és a britt ’Új liberalizmussal’. Mind a két mozgalomnak az volt a célja, ami a mai programokban is látványosan megfigyelhető: a múlt leválasztása a jelenről, s ezáltal felszabadítani a jelent a múlt leláncoló erkölcseitől. Az elképzelést végül az első világháború okozta törés tette élményszerűvé. Furedi nem magyarázza, de ez egyértelműen annak köszönhető, hogy az első világháború sosem látott pusztítást és szenvedést hozott az embereknek, ami után nehéz lett volna visszatérni abba a rendszerbe, ami mindezt lehetővé tette. Az első világháború után le is omlott a régi rend és az eddigi monarchiák polgárosodtak, valamint hatalomra került a kommunizmus és a fasizmus is. 

Miután az első világháború tulajdonképp leválasztotta a múltat a jelenről, az eddigi kulturális elit nehezen tudta továbbörökíteni az erkölcseit a fiatalabb generációkra, ami nemcsak generációs, de kulturális szakadékot is eredményezett, állítja a cikk írója. Már Churchill is tudatában volt a múlt ellen folyó harcnak, derül ki egy 1930-ban írt leveléből, ahol arról ír, hogy szerinte ekkora forradalmi változást az erkölcsök terén szerinte egy emberöltőn belül még egy eddigi generáció sem láthatott és hogy tulajdonképp semmi sem maradt már azokból a dolgokból, amikben ő felnevelkedett. „Mindenről, amiről azt hittem, vagy azt tanították, hogy lehetetlen, megtörtént” – mondta Churchill.

Szemellenzős konzervatívok és Joseph McCarthy

Furedi szerint nagy probléma volt, hogy ugyan Churchill észlelte a jelenséget, de sokan a konzervatív elitből semmit nem vettek észre a változásból. Őket lefoglalta a kapitalizmus harca a kommunizmussal és a fasizmussal és közben nem látták, hogy a klasszikus nyugati erények elvesztették kulturális fölényüket. A cikk szerint ez elsősorban annak köszönhető, hogy a polgári konzervatív nem tudtak megfelelően reagálni a rendszerben lévő hiányosságokra irányuló jogos kritikákra. (A szerző ugyan nem tér ki arra, hogy pontosan milyen belső problémákról is van szó, de az 1929-es nagy gazdasági világválság gyanúsan köztük van.) 

Ez a szemellenzős hozzáállás vezetett végül a kulturális harc első nyílt ’ütközetéhez’, az 1950-es évek mccarthyzmusához, ahol a tradicionalista elit a mai baloldalhoz hasonló erőszakossággal próbálta ráerőltetni értékrendjét a társadalomra, ami igazából már rég nem hallgatott rá. És minél kevésbé voltak fogékonyak az emberek a klasszikus erkölcsiségre, annál erőszakosabb lett a rendszer. A mccarthyzmust sokan csak a kommunizmus elleni paranoid boszorkányüldözésnek tartják, pedig sokkal többről szólt. A mccarthyzmus utána ment minden olyan új divatnak, ami nem volt összeegyeztethető a klasszikus amerikai tradíciókkal és kommunista törekvéseknek bélyegezte azokat, olyasminek, ami Amerikát és a polgári társadalmat belső lezüllesztéssel tette volna tönkre.

A program kudarcát mi sem bizonyítja jobban, mint a történelem egyöntetűen negatív megítélése a korszakról. Furedi szerint azonban a próbálkozás elsősorban azért vallott kudarcot, mert nem toborzott maga mellé intellektuális véleményvezéreket, akik a kultúrába is hatásosan átültethették volna McCarthy elképzeléseit. Az emberek szemében mindez megragadt a politika szintjén, mint egy pogrom a kommunizmus ellen.

A nonkonformizmus és az ellenkultúra diadala  

A mccarthyzmus annak ellenére, hogy nem tudott leereszkedni a politika szintjéről, félelmetesen erőszakos és elnyomó volt. Ennek fényében egyáltalán nem meglepő az a rettentő éles arculatváltás, amin a nyugati társadalmak átmentek a ’60-as években. A McCarthy által vezényelt ’keresztes háború’ csak az utolsó rúgkapálózása volt a nyugati polgári erkölcsiségnek, mely a ’60-as évekre teljesen kifulladt. Irving Kristol, hajdani vezető konzervatív kommentátor 1973-ban a következő, nagyon érdekes meglátást tette: „Az elmúlt 150 évben a kritikusok folyamatosan figyelmeztettek minket, hogy ez a burzsoá társadalom még mindig a vallás és a hagyományos erkölcsi filozófia által felhalmozott erkölcs-tőkéből él, de amint ez a tőke elfogy, ez a burzsoá társadalom egyre nehezebben fogja tudni legitimálni magát”. Az ellenkultúra és a nonkonformizmus felemelkedésére nem is tudtak rendes választ találni. 

A feltámadó ellenkulturális erők nemcsak tartalmukban tértek el a mccarthyzmustól, de abban is, hogy ők nem a politikában akarták átvenni a hatalmat, hanem a kultúrában és a médiában. Daniel Moynihan szenátor 1970-ben meg is írta Nixonnak, hogy már az ellenkulturális erők dominálják az információközlés minden csatornáját. Láthatjuk is, hogy mind a mai napig a mainstream média és az egyetemi kampuszok a progresszív eszmék elsőszámú hírnökei és fellegvárai. Innentől kezdve pedig a tradicionalisták védekező szerepbe kényszerültek és sorra kellett megalkudniuk olyan társadalmi kérdésekben, mint a feketék és a melegek egyenjogúsága, elfogadása.

Konzervatív arculatváltás

A konzervatívok kultúrától való elzárkózása végül a hatalmuk elvesztéséhez vezetett és olyan helyzetbe kerültek, amiből úgy tűnik, csak mostanában sikerülhet feltámadniuk. A ’70-es években a konzervatív elit inkább a közgazdaságtanhoz fordult, hogy ha nem kulturális, akkor majd gazdasági hegemóniát alakít ki. Ez azért is volt kézenfekvő, mert a hippikorszak a kapitalizmus létjogosultságát is erősen megkérdőjelezte, így annak megreformálása könnyen eladható program volt. A konzervatív átrendeződés végül Ronald Reagan és Margaret Thatcher győzelmével ért célt, akik a gazdasági reformok és a neoliberális gazdaságfilozófia köntösébe rejtették a tradicionalizmust és a konzervatív értékeket.

És igazából itt tartunk most. A baloldali progresszív értékrend uralja a médiát, az egyetemeket és a művészeti világot, tehát szinte a teljes kulturális életet, míg a konzervatívoknak csak a gazdaság maradt. Most azonban mindez megint átrendeződni látszik, ahogy a baloldal fehér heterók elleni boszorkányüldözésében kicsit visszakacsint ránk Joseph McCarthy és ahogy a neoliberális közgazdaságtan egyre hangosabb kiritkáiban felsejlenek a ’60-as évek antikapitalista hangjai.

Mit látunk ebből itthon?

A cikk elsősorban az anglo-amerikai világ elmúlt 100 évének kulturális harciról szólt, amiből nekünk csak epizódok jutottak. A Horthy-korszak egyértelműen a háború előtti feudális értékrendek átmentésének kísérlete volt, azonban az ez ellen való kulturális lázadás minden lehetőségét elfojtotta a kommunista megszállás. A szocializmus ugyan lebontotta a Horthy-rendszer intézményes kereteit, kulturális értelemben nem hozott akkora változást, mint Oroszországban vagy Kínában. Nálunk a szocializmus inkább átmentette a Horthy-rendszerben kiépülő kispolgári kultúrát és értékrendet, csak egy kicsit talán átnevezte a fogalmakat. Hozzánk a '70-es, '80-as években ért el a lázadó nyugati ifjúság szellemisége, de a rendszer ügyesen kezelte a helyzetet és ahelyett, hogy tűzzel-vassal üldözte volna az új hatásokat, engedett némi teret a tomboló ifjúságnak, ezzel megelőzve a nyugatihoz hasonló robbanás-sorozatot. Kelet-Európában és Magyarországon is ma egyértelműen a konzervatív értékrend van hatalmon, mely csak nevetve szemléli a nyugaton zajló baloldali PC-, gender- és BLM-mozgalom viszontagságos küzdelmeit, miközben csípőből ver vissza minden ide érkező támadást a polgári tradíciók és a klasszikus hagyományok ellen.

Forrás: Spiked