Az angyali Weöres Sándor
Istenes versek, szerelmes versek, altatódalok. Mikor nekiálltam, hogy születésnapja alkalmából egy megemlékezést írjak Weöres Sándorról, nagyon küszködtem a gondolataim összefésülésével. Na, de miért tartottam egyáltalán fontosnak, hogy írjak róla?
Miért nem tudok összefüggően, egyetlen átfogó témára vagy motívumra koncentrálva írni Weöresről? Két megközelítéssel tudtam magyarázatot adni erre. Az egyik magától Weörestől ered: ez pedig az ő „próteuszi” természete. Költészetével szembesülve nem tudhatom, hol ér véget Weöres Sándor, az úgynevezett „én”, és mikor szólalnak meg azok a hol valóságos, hol fiktív hangok, akiket mint költő hozott létre műveibe.
A másik faktor tőlem ered: ez pedig az, hogy nem vagyok költő, és nem értek a költészethez. Ez nem szerénykedés részemről, hanem egy gát. Másképpen beszélhet a költészetről az, aki maga is ír lírai alkotásokat, és másképpen az, aki versolvasóként közelít meg egy-egy verset. A költészetről való lényegi tudás nélkül nehéz meglátni és megfogalmazni, mitől lett és maradt – vagy nem maradt – egy költő az, aki.
Mindezek fényében úgy ítéltem helyesnek, nem tisztem Weöres Sándor verseit elemezni inkább újrapörgetve klasszikus műveit, a rám gyakorolt hatásukon keresztül állítanék emléket a költőnek.
Altatódalok
Talán nem állítok vele valótlanságot ha azt mondom, sokan előbb találkozunk Weöres Sándor költeményeivel altatódalok formájában, mint, hogy tudatunkra ébrednénk. Vannak dolgok, amiket álmomból felkeltve is fújok és a „Paripám csoda szép pejkó” vagy a „Bóbita, Bóbita táncol” garantáltan közöttük van. Miután pici gyermek korom óta kívülről fújom a költő frappáns gyermekeknek írt rímeit, mondhatnám úgy is korai személyiségformálóim egyike maga Weöres Sándor. Ezzel máris megkapom a választ, miért érzek mély és sokszor nehezen adaptálható művei ellenére is egy leírhatatlan nyugalmat ha kimondom a nevét. A gyermekkor nyugalmát.
Sokszorosan Weöres
Weöres Sándor valóban szeretett szerepekbe, maszkokba bújni, de csak azért, hogy személyiségének valamely aspektusát még jellegzetesebben kidomboríthassa. Egész költészetének talán legszebb szerelmes verse A paprikajancsi szerenádja. Korhű felvételeket meghallgatva az a benyomásom, hogy a kis termetű, nőies hangú költő mélyen át tudta élni a nem-macsó férfi kínjait. De megírta a paprikajancsi ellenpárját is, a macsó férfit – feltételezem ezt vágyakozásból – a Grancorn lovag-ban, a még csak kamaszodó gyermek első erotikus élményeit a Fairy Spring-ben, és végül világban bujdosó, énjét kereső alteregóját, az önéletrajzként megírt Bolond Istók-ban.
Mindezekben a szerepversekben az élet különféle területein megélhető élményeket rögzítette, és minden „személytelennek” mondott arcképben fellehetők a költő saját vonásai, az emberlét átélésének teljes vágya. Weöres Sándornak kevés volt az egy test, ennyi személyiséghez, amire vágyakozott.
Férfiként a női lélek
De nemcsak az emberlét teljességét akarta megélni, hanem az egész világgal együtt tudott érezni. Művészetéből hozzám legközelebb mégis a Psyché című műve áll, mikor megkísérelte átélni a női lélekben és testben létezést.
A Psyché kivétel, az én szempontomból azért is, mert vele kapcsolatban úgy tudok beszélni magamról, értékítéleteimről, hogy mindez Weöres-ről szóljon. Konkrétabban: a Psyché -ben megformázott karakter teszi lehetővé számomra, hogy a költő életművét és észjárását e késői műve felől vegyem szemügyre.
Weöres Sándor a Psyché megalkotásakor részben kitalált, részben megtalált valamit és valakit. A „ki-” és a „meg-” ugyanannak a dolognak a két oldala, és az teszi művészileg rendkívüli hatásfokúvá őket, hogy jóformán szétválaszthatatlanok.
Történelmi környezet
Csak nagy vonalakban ismerem azt a szellemi környezetet, amelyben a mű ötlete létrejöhetett. Még nehezebben tudom elképzelni magát az ötlet létrejöttét. Két dolog tudható vagy biztosra vehető.
Az egyik: az 1950-es évek végén, 60-as évek elején, amikor az ötlet felmerülhetett, Weöres már nem volt úgy kiszorítva az irodalmi nyilvánosságból, mint 1956 előtt. Utazhatott, publikálhatott. Ugyanakkor szó sem volt még arról az elismertségről, ami az 1970-es években már magától értetődőnek látszott. Költészetét, annak egy szegmentumát a hivatalos kultúrpolitika a kiskorúak számára izolálta, egyébként leginkább műfordítóként hagyták érvényesülni („műfordítóvá süllyesztettük”– olvasható róla egy 1960-as besúgói jelentésben), és ma már alig elképzelhető gyanakvással szemlélték tevékenységét, főleg fiatal költőkkel való kapcsolattartását.
Emiatt elképzelhetőnek tartom, hogy a Psyché ötletéhez eredetileg a menedékkeresés, a saját belsőből való kiszakadás kapcsolódott.
A másik: a rá nehezedő politikai nyomás részleges enyhülésével nagyjából egy időben kezdhette a költő érezni az öregedést, és ettől nem függetlenül – mint a Psyché-vel kapcsolatos megnyilvánulásaiból is kiderül – azt, hogy eljutott saját költészetének határaihoz.
Az általa említett „nyelvi és szellemi felfrissülés” vágya, amelyre a Merülő Saturnus egyik jegyzete utal, egyenesen kívánalommá teszi a szóban forgó határok átlépését. Ugyanez a jegyzet azt is mondja, hogy a fiktív költőnő verseinek megformálásakor a cél az volt, hogy „valaki az énjének egy-egy megvalósíthatatlan részét másik személlyé sűrítse, olykor más korszakba is.”
Weöres Sándor visszaadta a XIX. század eleji magyar költészetnek az erotikát, a játékosságot, a nyelvi sokféle hangzást. Azt, ami szerinte a modern magyar költészet fontos előzménye volt, és amit saját költői felfogása előtörténetének is tekintett.
Mindez a magyar költészet rejtett értékeiben mindig is megvolt, csak éppen kidolgozatlan formában, helyenként, már-már elfeledve.
Weöres Sándor hatalmas formátumú költő volt. Nem pusztán azért mert emberléten túli magasságokkal is megmérkőzik, hanem mert művei olyan szintű intimitást teremtenek és olyan betekintést nyújtanak személyiségébe, hogy arra csak nagyon kevesen képesek.
