„Nem vagyunk jelentősebbek önmagunknál”

Háy János József Attila-díjas író őszintén megosztja velünk gondolatait irodalomszemléletről, túlvilágról, kortársakról. Elárulja miért tartja pechesnek Csokonait és, hogy miben volt igaza Arisztotelésznek.

– Írói szemmel nézve tartogat ihletet a vesztegzár és az abból kibontakozó élethelyzetek?

– Írói szemmel minden élethelyzet fontos és a kivételes élethelyzetek még több érdekességet hozhatnak, azonban nagyon vigyázni kell, mert könnyen felületes publicisztikába fulladhat egy-egy járvánnyal foglalkozó írás. Én minden nap írok, regényt is, mert előbbre hoztam egy őszre tervezett nagyobb munkát és naplót is, de ez utóbbiban kerülöm a járvány mindennapiságát. Ha valamit mégis érintek belőle, azt rögvest igyekszem elvinni általánosabb gondolati, érzelmi, vagy sorsterepre.

– Milyen szempontok szerint választotta ki azt a közel harminc írót, akikről a Kik vagytok ti? – Kötelező irodalom című kötete szól?

– Némiképp a véletlen döntött. Azokról írtam, akik számomra fontos írói és esztétikai problémát vetnek fel. S akkor fejeztem be, amikor úgy éreztem, azokat az irodalomra vonatkozó gondolatokat, amik a fejemben voltak, mind kiírtam magamból. Hozzá kell tennem, hogy valamilyen mértékben érintek még vagy száz írót, jelezve ezzel, hogy az itt szereplőknek vannak társaik, akik fontos alkotói a magyar irodalomnak.

– Van valami különös oka annak, hogy nem szerepelnek kortársak ebben a kötetben? Esetleg folytatja a munkáját a jelenkori írók hasonló bemutatásával?

– Így is jól össze lett rugdosva ez a könyv, mi lett volna, ha még kortársak is szerepelnek benne? Nem akarok kortársakról írni. Az felvetődött bennem, hogy ha majd újra lesz kedvem szisztematikusan feldolgozni egy-egy író életművét, akkor írnék néhány külföldiről. Mert ugyan folyamatosan utalok a szövegekben arra, hogy mi zajlik épp a világban, de még érdekesebb lenne, ha mondjuk Arany János mellett ott szerepelne Dosztojevszkij.

– Ön hogyan látja, valójában mi ez a könyv? Antológia? Irodalomtörténet? Vagy netán egy új műfajt teremtett a kötettel?

– Szerintem ez egy olyan próza, amin nagyon látszik, hogy én írtam, de a szereplői valaha élő emberek. Olyan próza, ami erőteljesen hozzászól az irodalomról való gondolkodásukhoz, és megpróbálja az irodalmi tradíciót eleven hagyományként értelmezni.

– A Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott 2019. áprilisi előadásán irodalmi szemléletről is beszélt. Mit jelent az ön számára ez a kifejezés? Mi az ön irodalomszemlélete, illetve ezen saját szemszögéből, milyennek látja a kortárs magyar irodalmi életet?

– Én élő anyagként viszonyulok az irodalmi művekhez, s az a célom, hogy fenntartsam a művek diskurzuskészségét, hogy ne tananyagként mutatkozzanak meg, hanem olyan anyagként, amely aktívan hozzászól az életünkhöz. Hogy a klasszikusok legyenek kortársak. A kortárs irodalmi életben én már régen nem veszek részt. Teszem a dolgomat, a feladataimat megpróbálom magamhoz mérten a legjobban elvégezni, legyen az írás vagy fellépés. Ez az elsődleges, amit egy írónak tennie kell. A irodalom is része a társadalomnak, a szerkezete hierarchizált, formális és informális viszonyok tarkítják. Abban különbözik csak, hogy egy-egy nagy mű átrendezheti az erővonalakat, akkor is, ha az érdekcsoportok sokáig tudják védeni az érdekekből épített bástyákat. Persze vannak pechesek, mint például Csokonai, aki már régen halott volt, mire átrendezte a magyar költészeti hagyományt. De sajnos akár tapsolnak, akár észre sem vesznek, a munkát el kell végezni, mert ez belső imperatívusz. Aki megsértődik, és a sebeit nyalogatja, az nem méltó vagy ha szerényebben fogalmazok, nem alkalmas a feladatra.

– Egy helyen azt mondta, az irodalom nem más, mint történetmesélés. A Kik vagytok ti? című könyvben szereplő alkotók műveiben ennél jóval többről is szó van. Nincs itt ellentmondás?

– Az ember hol így fogalmaz, hol úgy. S persze az sem biztos, hogy mi ketten ugyanazt értjük történetmesélésen. Mindenesetre az irodalom a létről való gondolkodás folyamata, méghozzá úgy, hogy az érzelmi alapok játsszák a főszerepet, s a lét feszegetése, a próza kapcsán elég látványosan, sorsok felfeszegetésével valósul meg.

– Ugyancsak ön mondta: „A történetmesélés, az irodalom, válasz a mi mulandóságunkra.” Ez amolyan hitvalló mondat?

– Mindig attól féltem, ha van túlvilág, egyszer majd számonkérik rajtam, hogy miket mondtam. Most ezt maga kicsit előbbre hozta, kicsit felkészülhetek. Ugyanakkor nem hiszem, hogy van más válasz a mulandóságunkra, mint az, hogy elmúlunk.

– Olvastam önről egy nagyon érdekes kettősséget. Vallásosan nevelkedett, fontos is önnek a vallás adta tradíció és a nyitottság, ellenben a túlvilágban nem hisz. Hogy fér össze ez a kettő?

– Pusztán logikai alapon véve Isten léte nem feltételezi a túlvilág létét. Én nem hiszek a halál utáni életben, bár könnyebb lenne, mert jobban el tudnám fogadni a sorsnak azokat a döntéseit, amelyek megkeserítették az életemet. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy a vallási tradíció számos eleme működik isten-hit nélkül is.

– A Kik vagytok ti? című könyve bemutatóján többek között arról is beszélt, hogy egy adott regényt azért olvasunk el, hogy abban találkozzunk magunkkal. Ez volna a katarzis?

– A mű, mint teremtett világ, megszületik az írói tapasztalatból, amely teremtett világba belép az olvasó a maga tapasztalatával. Amikor ez a két tapasztalat, a műben megfogalmazott és a befogadóban lévő egymásra talál, akkor történik meg az az érintés, ami miatt egyáltalán érdemes olvasni, zenét hallgatni, kiállításra járni. Ez az Arisztotelész által emlegetett katarzis. A katarzisnak bizonyára vannak fázisai, a művészetpszichológia elég sokat vacakol vele, én is szoktam feszegetni, de végülis arról van szó, amit ez a régi gondolkodó már kétezerötszáz éve megfogalmazott.

– A kötetben úgy fogalmazott, szeretne elevenséget elérni a magyar irodalomról szóló könyvével? Miféle elevenséget?

– Nem írok le tiszteletköröket, megpróbálom szobortalanítani a szoborrá merevedett szerzőket, a véleményezés bátorságára bíztatok minden olvasót, akár az általam írottakkal való aktív vitára is.

– Sok szakmai rosszallást kapott a kötet miatt. Milyen hangulatúak voltak az író-olvasó találkozók?

– A szakmai rosszallások ellenére az olvasók legtöbbje pozitívan áll a könyvhöz és ezek között számosak az irodalomtanárok, akik közül sokan vártak már ilyen típusú könyvre. Én vitakész vagyok, de olyan arcokkal, akik ártalmasnak és károsnak tartják a könyvet, nincs dolgom.

– Mi az, amit profitálhat, tanulhat a társadalom, az egyén a jelenlegi járvány helyzetből? (Hogy ne csak a negatív hatásaira koncentráljunk...)

– Jó volna, ha az ember, különös tekintettel az európai és amerikai jóléti államok polgára kicsit visszavenne az arcából, a pöffeszkedéséből, a telhetetlenségéből, s felelevenítene egy olyan fogalmat, hogy alázat. Ez szerintem egy darabig talán most így is lesz, aztán egy idő után megint csak elkezdődik a pöffeszkedés, a saját méretünkön való túlnyújtózás, a személyiség túlzott exponálása, pedig hiába teszünk bármit, az életünk csak addig tart, amíg élünk. Nem vagyunk jelentősebbek önmagunknál, sőt, ha őszinte akarok lenne épp a jelentéktelenség a közös alap.