Elhunyt Farkas Árpád

Életének 77. évében, súlyos betegség után vasárnap este elhunyt Farkas Árpád Kossuth-díjas költő, a Magyar Művészeti Akadémia tagja.

Tavaly ősszel hívott. Épp egy nagyon fontos értekezleten ültem, de nincs olyan nagyon fontos értekezlet, amiről ne mennél ki, ha Farkas Árpád hív. Nem szeretem a legeket, de számomra ő volt a legnagyobb magyar költő, akit ismertem és tiszteltem. Már nehezen beszélt, a telefonvonal is zajosnak tűnt, alig értettem. Azzal vigasztaltam, hogy lassan véget ér ez a pandémia, hazamegyek Székelyföldre, és akkor meglátogatom.

Hitte, is nem is. Inkább nem, mert küldött egy gyűjteményes kötetet, amiben elbúcsúzott.

Mint mindig, neki lett igaza.

 Sok egyéb mellett életem vezérversét köszönhetem neki.

Nyugodjon békében!

Farkas Árpád: Avaron

Orra bukva az avaron,
forogva mennyköves határon,
az ember mondja a magáét,
mint akit nem vertek még szájon,
mint aki lélegzetet is
e föld gyomrából vesz már,

kövek köhögnek tüdején,
nyelvére agyagos sár
tapad,
hogy érezze,
ne csupán látva lássa
a földet, honnan vétetett
a fel-feltámadásra.

Orra bukva az avaron,
és menni tovább mégis,
ébreszteni a nagyra nőtt,
de alvó jegenyét is,
nem hagyni, hogy a fenyvesek
zöld tűkkel beférceljék
mindazt, mi mítosztalan már,
de lelkiismeret még –

Orra bukva az avaron,
a veszélyt megkeresni,
derékig csonterdőben is
csak menni, egyre menni,
mint kire országló erőt
s egy ilyen földet szabtak,
hogy óvja lélegzetenként
e keserves hatalmat!