Jenei László: Átszökni a másik karanténba
Jenei László úgy véli, hogy elképesztő méreteket ölt az úgynevezett sikerkönyvek „terjedési sebessége” és ez az idő mértéknélküliségére figyelmezteti őt.
Úgy hisszük, hogy egy író számára az otthonmaradást elváró járvány-szabály nem túl nehéz előírás. Ennek ellenére önnek sem egyszerű betartani az önkéntes karantént. Hogyan alkalmazkodik a különleges helyzethez?
– Igen, az írás magányos tevékenység, különösen a regényírás. Abban van távlat is, sőt, emberi kapcsolatok erodálódásának veszélye, miközben a regényalakok kapcsolata csendben szövődik. Ellentétben a várakozásokkal számomra ez az időszak, legalábbis amíg az újdonság ereje nem engedi összeomlani az embereket — a társas kapcsolatok hatalmas feldúsulásával járt. A technika által közvetített diskurzusokra gondolok. Nagyon rég nem hívtak ennyien, nem írtak rám a különböző felületeken. Igaz, rengeteg a tennivaló. Az írás mellett, egyelőre kárára, digitális tananyag készítése, kapcsolattartás közel 70 roma általános iskolással, tanodásokkal. Ha lesz, a lakhelyelhagyási tilalom sem fog megrázni, elvagyok. Hatalmas könyvtáram van, legalább fele annyi még digitális formában. Prózát írok. Remete vagyok. Karanténra termett.
Sok nézőpontot felvet a vírus-veszély. Ön találkozott-e a járvány humoros, tragikus, felemelő, mélyen emberi vagy éppen embertelen oldalaival?
– A közösségi médiában sok mindennel lehet találkozni. A filterbuborékok ilyenkor mintha nem annyira feszes falúak lennének, vannak átjárások, meglepő nézetazonosságok. Ennek még örülhetnék is. Ésszerű lenne, ha az emberek ilyenkor (nem kizárólag, hanem) először a szakszerű és praktikus tartalommal bíró híreket olvasnák. Ezzel elejét vehetnénk sok hülyeségnek. De nem bántom a humoros megközelítést. Egy viszonylag hosszú betegségem idején olvastam Deleuze—Guattari Kafkáját, amiben kiváló meglátás szerepel a lehajtott fejről, amelyet már képtelenség felemelni. Ez szíven ütött. Meg persze alkati kérdés. És az egész szubjektív. Nevetve, szorongva — ugyanaz történik velük. Hát akkor nem mindegy?! Mindenesetre némileg irigylem a mediterrán világ nagyvárosainak „erkélykoncertjeit”. Az felemelő lehet.
Mit tanácsol az olvasóknak ebben a mindannyiunk számára nehéz helyzetben?
– Mindent. Az irodalom számomra mindenre gyógyszer, de méreg is lehet. Gyakran ugyanaz az olvasmány váltja ki az ellentétes hatást. Méreg abban az értelemben, hogy nem figyelek fel, a hatás alatt alkatomtól idegen mozgások indulnak el bennem. Persze enélkül fenéket sem ér az irodalom — a kockázat nélkül. A könyvespolc előtt megállni... Egyszer feljegyeztem a FB-ra: Rájöttem, ha a könyvespolcaim előtt állok, akkor félek legjobban a haláltól. A restancia lappangó érzése. És hogy „ez” így egyben, a mérhetetlen teljességében áll elém. És mindig, mindig választani kell. Ezek a választások — szerintem — függetlenek az odakint aktuális helyzettől. Vagyok olyan önző, hogy sosem a világ számára, hanem a magam számára keressek megoldásokat. Úgysem megoldást nyújt, csak mindent tovább bonyolít az az olvasmány, mégpedig jó értelemben, hiszen, ha minőségi, kizökkent a megrögzöttségekből.
Önnek van kedvenc világirodalmi járvány-gondolata? Kérem, ossza meg velünk!
– Ha kicsit eltekintünk a kórismétől, és a helyzet pszichés hozadékát vesszük: minden jó irodalom mélyén rejlik ilyen „járvány-gondolat”. Egy ún. sikerkönyv „terjedési sebessége” sajnos elképesztő, és engem már ez is az idő mértéknélküliségére figyelmeztet. A jó irodalom, évtizedekig, -századokig „lappang”, és kifejti a hatását. De ha más oldalról nézzük, gondoljunk csak Márai mondatára: „Európában születtem, tehát hős vagyok”. Mi ez, ha nem karantén-gondolat? Vagy akár Remizov hidegrázós novellájának végén: „Meg sem állunk a világ végéig!” Én átérzem ezt a mély, antropológiai igényt: átszökni a másik karanténba.
Borítókép: Esterházy Péter és Jenei László (muut.hu)
