Kodolányi: A hallás kínlódik, a tapintás és a szaglás éhezik
A Kossuth-díjas író abban bízik, hogy a járvány után emberibb lesz a világ.
– Nem az első elismerés, amit munkájával arat. Mégis, a Kossuth-díj az egyik legrangosabb kitüntetés, amivel elismerik az alkotók eredményeit. A díj azt tükrözi, hogy a saját berkein kívül is feltűnő munkát végez. Vannak ezzel kapcsolatos élményei? Kap a közönségétől közvetlen visszajelzéseket?
– Bár illő ilyenkor azt is megkérdeznünk magunktól, hogy ki más érdemelte volna meg még a díjat, nem kérdés, hogy megerősít az ilyen kitüntetés, a legendás díjazottak bámulatos sorával. Különösen így van ez a költő esetében, hiszen a versírás – ahogy azt én művelem – ma nem népszerű műfaj. Azt szoktam mondani, hogy a verseimet, mint Vízöntő korsójában, felcipelem egy hegytetőre, s ott szétöntöm őket, hadd jussanak el mindenfelé. Egyik-másik erecske aztán termékeny helyre visz életet, fogékony olvasóra talál. Az esszéimmel más a helyzet, azoknak közvetlenebbül felmérhető a hatásuk, és most is sok gratulációt kaptam, pedig a díj idén szinte észrevétlen maradt, mert a koronavírus jelenléte most mindent betölt.
– Úgy tűnik, mintha véget ért volna az elmúlt évtizedekre jellemző, mindent a politika szemüvegén keresztül látó/láttató korszak, és talán lassan a helyükre kerülnek az értékvilágok. Hogyan látja ebben a folyamatban az irodalom helyzetét, jelenét, jövőjét?
– Természetes a politikai gondolatok és az irodalom közötti ozmózis, hiszen a polisz ügyeiben mindkét szféra illetékes. A politikai pártoskodás átszüremlése az értékek világába, bármennyire káros, szintén elkerülhetetlen, mert az intézményrendszerek is áthatják egymást. Azonban az író mindezeknél a kereteknél tágasabb horizont alatt kell megtalálja szellemi alaphelyzetét a maga önkeresése során. Már Pilinszky János is hasonló szellemi helyzetben írt fél évszázaddal ezelőtt, mint mi ma. Bámulta a Beckett drámák érdes tökélyét és sötét humorát, de világosan látta, hogy az egzisztencializmus – mint most a posztmodern – spirituális zsákutca. Amikor a BBC riportere megkérdezte tőle Londonban, 1967-ben, hogy kit tart a legérdekesebb mai angol írónak, ő így felelt: Dosztojevszkijt. Tehát ő, a korát igazán idegeiben és bőrén is elszenvedő elemi költő, azt tartotta fontosnak, hogy az egyén és a közösség állítsa újra helyre a viszonyát a természettel, a kozmosszal és Istennel. És tegyünk így egymással is: a közösségünkkel, én veled és ővele, és velük, ha lehet.
A költőnek ehhez még annyi feladat járul, hogy találja meg azokat a szavakat és hangzásokat az anyanyelve személyes dialektusában, amelyekkel mindezt emlékezetesen tudja megidézni. Úgyhogy a saját csillagképünk szellemek és barátok fényeiből áll össze, nem oldalakból és törzsasztalokból. Pilinszkynek így például Dosztojevszkij mellett Babitsból, József Attilából, Ferenczy Béniből, Németh Lászlóból, Törőcsik Mariból, a csend színházát megteremtő Robert Wilsonból, brit költőbarátjából, Ted Hughesból, és mindenekelőtt a páratlan misztikus filozófus Simone Weilből. Az én csillagképemben nyilvánvalóan ott van Pilinszky, és a segítő szellemek sora, akik közül évtizedek óta ragyognak az én égboltomon olyanok, mint Plótinosz, Bach, Brueghel és a régi távol-keleti festők, Carl Gustav Jung, Hamvas Béla, Fülep Lajos. Élőkről nehezebb szólni, de az eltávozott baráti szellemek között itt ragyog ma is nekem Szabados György, a zenész és gondolkodó, James Hillman, az archetipikus pszichológia megalkotója, és ezoterikus érzékenységével a san-franciscoi költő Robert Duncan. És a személyes sors ilyen ajándékai, nevesek és névtelenek közt, nekem családi örökségül került a konstellációmba Kodolányi János, Veress Sándor, a berni emigrációban élt zeneszerző, és Illyés Gyula. Kérdésére visszatérve, az értékviták nem irodalmi körökben és szerkesztőségekben fognak megoldódni, hanem a világmentalitásban, a szellemben. Ezt látta világosan 1967-ben Pilinszky. Én a közeledő csőd morajait éreztem egyre erősebben dübörögni felénk az elmúlt tizenöt évben Amerikában tanítva személyesen, illetve itthonról, szerkesztői és írói antennáimon át. Nyilvánvaló lett, hogy az önelégültség téveszméi, a luxusfogyasztás tömegőrületei és a globális digitális rabszolgaság, és a mögöttük működő gigászi erők, végzetesen borítják fel a létezés mélyén működő örök egyensúlyokat és mértékeket.
– Ön szerint mi fog dönteni az irodalomban ebben a helyzetben?
– Az fog dönteni az irodalomban, és nagyon hamarosan, hogy ki hallja meg a világválságnak ezt az elmúlt öt évben felgyorsult zakatolását, amely félresodorja a posztmodern egész irreális és irreleváns problematikáját, mert a fordulathoz, akár az újjászületéshez kell most szellemi és erkölcsi válaszokat találnunk magyarként és európaiként. Meg kell értenünk, mit hoz a migráció és a koronavírus, és hogyan álljuk majd a változásokat, a Pilinszky példázta esendő de kozmikus lényként. Meglehet, hogy a mi válaszunk súlya csekély lesz, de legyen hiteles, az időkhöz illő.
– Gyanítjuk, önnek sem egyszerű betartani otthonmaradást elváró járványszabályokat. Hogyan tud alkalmazkodni a különleges helyzethez?
– Költőnek, szerkesztőnek nem esik nehezére, hogy az otthon csendjében napokon át bíbelődjék a dolgaival, könyveivel, családjával, s az élet jelentőségteljes semmiségeivel. Zenét hallgatok, mint mindig. Áldás, hogy van kertünk, és a mozgás így még könnyebb. Nem áll meg az írói és szerkesztői munka sem. De hiányoznak azok a mindennapos találkozások, beszélgetések, amelyeknek csak a személyes jelenlét adja meg a teljes, éltető élmény-aurát. Embernek lenni annyi, mint beszélgetni, ahogy egy modern filozófus mondta. A digitalizáció csak szegényebb pótlékokat nyújt, a Skype képernyőjén barátnőnk szája akkorára nyílik, mint a vízilóé, barátunk orra fenyegetőn öklel felénk a képernyőről, és unokánk beszéde ráspolyos motyogás. Szóval a látás és a hallás kínlódik, a tapintás és szaglás pedig éhezik. Szerencse, hogy a lélek a töredékekből egészet rak össze, s van hatodik érzék…
– Ön találkozott a járvány humoros, tragikus, felemelő, mélyen emberi vagy éppen embertelen oldalaival?
– Az emberek jobban tudnak szeretni most, és többet adnak magukból és a magukéból. Ez nagyon jó. Talán ebben már ott van egy válság-utáni, emberibb világ előképe is.
– Mit adhat az irodalom ebben a mindannyiunk számára nehéz helyzetben? Hogy érdemes ilyenkor válogatni a kínálatból? Mit tanácsol a közönségnek?
– Olvassuk el újra kedvenc könyveinket, mert azok minden alkalommal újat mondanak nekünk. Fontos, hogy a kulturális televízió nem csak a távoktatással tűnik ki, hanem a művészetek színvonalas továbbadásával is. Kimagaslott ebben éppen a nagyszombat-esti Pilinszky-filmfantázia, a Tér és idő keresztjén – sajnos, mint oly gyakran, a stáblistát sietve ledarálták, elspórolva azt az öt-tíz másodpercet, ami alatt le lehetett volna olvasni a remek filmes-zenész alkotógárda neveit…. Lehetne magyar népdalokat énekelni együtt – amikor a nagycsaládosok a Tavaszi szél vizet áraszt-ot énekelték közösen a televízió adásában, mindenki megérezte, hogy időszerű dalaink javát már évszázadokkal ezelőtt megalkották névtelen tehetségek.
– Önnek van kedvenc járványgondolata? Kérem, ossza meg velünk!
– Valami ilyesmivel próbálkoztam az imént…. Nagy László szerette így dedikálni a könyveit: „Jó kedvet kívánva”…ezt mondanám, s ezzel mintha mindjárt megidéznénk Balassi Bálintot is. Tehát nem csupán a jókedvet, hanem jó kedvet: kedvet.
