Nagy Koppány Zsolt: Szövegekben élő

Nagy Koppány Zsolt: Szövegekben élő

„Maga túl sokat vár az élettől, és az életben lehet, hogy egyszerűen nincs annyi.”

Ma, amikor sokadszor kerültem kellemetlen szituációba, az jutott eszembe, hogy talán egész életemet jellemzi Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben című versének (számomra) ikonikus verssora: „Megvizült hátamon az ing.” Vagy ha nem is az egész életemet, de azt hiszem, a leggyakoribb menekülőidézet volt, amelyet használtam.

Nem azért, mert annyira izzadós volnék, sőt: mániákusan és görcsösen ragaszkodom a tisztasághoz, a tisztálkodáshoz, már-már nevetséges rituálék formájában is akár. (Ha van valami, amitől undorodom, az az ún. emberszag: ezért is nem lettem, lehettem orvos, példának okáért.) Sokkal inkább azért, mert mivel aggályos és feszengő természetű ember vagyok, rengetegszer kerülök kellemetlen helyzetbe, akaratomon kívül. Olyan életszituációk, amelyeken mások hoppázva átugranak (vagy ami még súlyosabb: észre sem veszik őket), engem az alázásig nyomorítanak, napokig betegük vagyok, hetekkel később jut eszembe a megfelelő riposzt, emiatt aztán emésztem magam, szóval a szokásos dolgok, mint olyan jól tudják mindazok az olvasók, akik hasonlóan nyomorult lelki berendezkedés boldogtalan tulajdonosai.

Tudjuk mi azt is, a kellemetlen helyzetekből nincs kibúvó – létezik ugyan az elfutás, de az minden egyébnél jobban rombolja a méltóságot, így ha meg kívánjuk őrizni e méltóság maradékát, morzsáit, kénytelenek vagyunk ott maradni, és végigszenvedni a kínos helyzeteket. Számomra ilyenkor – a föld megnyílásának túl gyakran tapasztalt pillanatában – szokott segítséget nyújtani Kányádi verssora: elmormogom magamban, függetlenül attól, hogy valóban beleizzadtam-e a helyzetbe vagy csak képletesen, és máris jobb kicsit, hiszen egy nagy szellem van velem, akivel szintén megtörtént, és aki szintén túlélte… Hát hogyne sikerülne nekem is!

Így gondolkodtam hát, miután kijöttem az antikváriumból, ahol ismét megtaláltam a saját kötetemet, és az antikvárius boldogan dedikáltatta velem (mint látják, azért ez nem egy „meztelen képet töltöttem fel véletlenül az internetre” szituáció, mégis beleizzadtam, már nekem volt kínos, hogy ilyen híres vagyok – figyelem, önirónia!), de aztán arra jutottam, hogy ennyire azért nem lehetett szegényes az életem, hogy mindössze egyetlen mondatot bírok találni, amely jellemez! (Rögtön megszólalt persze a kisördög, hogy nem az egyetlen, hanem a leggyakoribb mondatról beszéltél, te majom, mire elpirultam magam előtt, és esmeg vizes lett hátamon az ing, holott még az előző sem száradt meg.)

Van nekem egy helyre kis gyűjteményem, amelyben a számomra legfontosabb idézeteket gyűjtögetem – annyira azért nem fontosak (vagy annyira nem jó a memóriám), hogy fejből tudjam őket –, ezért amint visszaértem az irodába, felütöttem a fájlt, hogy megvizsgáljam, voltak-e még fontos mondatok, amelyek segítettek élni.

Voltak. Most megosztok Önökkel néhányat – mutatóba.

„Szirtet kivölgyel sűrü csepp” (Arany János: Ének a pesti ligetről). Hogy ennek hány millió értelmezési lehetősége van – Gutta cavat lapidem non vi, sed saepe cadendo: A vízcsepp kivájja a követ, nem ereje, de állandó hullása által –, azt csak az Isten tudja, és persze mi, akik aprólékos munkával elértünk valamit vagy bármit.

„Maga túl sokat vár az élettől, és az életben lehet, hogy egyszerűen nincs annyi”, ezt egy barátom mondta, aki állítólag egy filmben hallotta, amelyben Robert Ryan játszik. Lehet, hogy nem pontos, lehet, hogy nincs is benne a filmben (sehol nem találtam meg az eredetijét, minden segítségnek örülök!), de kifejezőbb szinte mindennél, amit valaha hallottam.

„Ez volt a legnehezebb – körültekintőnek lenni, és nem megdühödni. Ira est mors. A harag halál. Azok, akik megdühödtek az arénában – meghaltak.” (Howard Fast: Spartacus) Az irodalmi élet arénájában, ahol záporozik az emberre a bátor anonimok gyilkos kritikája, amelyik szinte sikítva kéri az ugyancsak gyilkos választ – nem kérdés, mit jelent ez a pár mondat. Egyetlen szabály van: kritikára nem reagálunk, bármilyen aljas, rosszindulatú és ostoba is.

„Bocsánatkérőn bólogat. Bír engem, mint minden pszichopata.” (Irvine Welsh: Skagboys) No comment.

„Kegyeskedjél megvilágítani elménket a te csodálatos bölcsességed fényével.” (Robert Graves: Jézus király) A gyilkos és intelligens, afféle touché iróniának ez a kvintesszenciája. Használom, hogyne használnám, van, hogy naponta.

„Azt mondják, addig fiatal valaki, míg féllábon állva tudja felhúzni a saruját.” (Molnár Vilmos: A tökéletesség megkísértése) Azt hiszem, ehhez sem kell hozzáfűzni semmit.

„Rettegésben, türelmetlenül és kétségbeesetten viselt betegségét követően meggyógyult.” (Can Togay Jánosnál olvastam)

„Szórakoztató, ahogy az emberek nem tudnak megfogalmazni egy szabatos mondatot, ugyanakkor két tucat egymás mellé rakott sablonos szmájlival akarják kifejezni, mit éreznek.” (Mernyó Ferencnél olvastam)

„Ha egy lánynak érzéke van az iróniához, az mindig ígéretes.” (David Mitchell: Felhőatlasz – Levelek a kastélyból című epizód), illetve ezzel szoros összefüggésben: „An Englishman would far rather be told he is a bad lover than that he has no sense of humor.” („Egy angol férfi inkább elviseli, ha azt mondják róla, rossz szerető, mint ha azt, hogy nincs humorérzéke.”) A csodálatos John Cleese!

„Ha képes vagyok élni valaki nélkül, akit szerettem, az nem azt jelenti-e, hogy kevésbé szerettem őt, mint hittem?” (Roland Barthes: Gyásznapló) Hm.

„Ha ellenséget akarsz magadnak, tégy jót valakivel.” Nem tudom, ki mondta – még az is lehet, hogy én igazgyöngyöztem ki az évek során.

„Minden év közepes: rosszabb, mint a tavalyi, de jobb, mint a következő.” Ismeretlen, szintén egy barátomtól hallottam.

„Kétséges, hogy bárki tud jó prózát írni úgy, hogy írás közben van internet-hozzáférése.” (Jonathan Franzen, itt sincs meg a forrás)

Lenne még ezer, de ebből már kirajzolódik egyféle élet. Még csak egyet a végére:

„Thou shouldst not have been old before thou hadst been wise.” (Shakespeare Lear királyában mondja a bolond; „Nem kell vala megvénülnöd, mielőtt a fejed lágya benőtt” – ekként magyarította a mondatot Vörösmarty Mihály.)

És Önöknek melyik megszenvedett, saját bőrön érzett mondatok segítenek élni?

Fotó: pixabay.com
Névjegy
Fotó: Czimbal Gyula

Nagy Koppány Zsolt (Marosvásárhely, 1978) József Attila-díjas író, szerkesztő, műfordító és tanár. Kötetei: Arról, hogy milyen nehéz (novellák, Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2000), Jozefát úr, avagy a regénykedés (regény, Alexandra Kiadó, Budapest, 2006), Nagyapám tudott repülni (novellák, Magvető Kiadó, Budapest, 2007), Amelyben Ekler Ágostra – emlékezünk (regény, Magvető Kiadó, Budapest, 2010), Mein Grossvater konnte fliegen (novellák, Edition Solitude, Stuttgart, 2012), Nem kell vala megvénülnöd 2.0 (regény, Magvető Kiadó, Budapest, 2014).


Kapcsolódó cikkek