David Bowie a halálát is műalkotássá transzformálta
Öt éve, 2016. január 10-én halt meg a zenész társadalom egyik legkülönösebb alkotója, David Bowie. Emléke azóta sem kopott meg, személye és munkássága továbbra is hatással van a világra.
Társlapunk, az 1749 több cikkben is foglalkozott ezzel a már-már földönkívülinek tűnő, transzcendens alakkal.
Öt éve távozott, de azóta is sugárzik a fekete csillag
Puzsér Róbert szinte a lehetetlenre vállalkozott, amikor összefoglaló cikkében Bowie pályaívét próbálta bemutatni. Már csak azért is, mert David Bowie nem szórakoztatásra, hanem művészi átlényegülésre és átlényegítésre szegődött – ennek szellemében pályája során szüntelen változásban volt....külsejét, énjét, gondolkodását és művészetét illető változások egyetlen vonatkozást nem érintettek: egész élete során transzcendens aura vette körül – senki számára nem tűnt földlakónak. Élete okkult és misztikus tézisek bűvöletében telt, a gnoszticizmus és a kabbalizmus azonban nem pusztán tanokat jelentett számára, hanem elmélyült gyakorlatot is: a személyiség transzformációjának művészetét.
David Bowie 1969-es kislemeze, a Space Oddity kilenc nappal Neil Armstrong és Buzz Aldrin Holdra szállása előtt jelent meg, s meghozta számára a kritikusok és a nagyközönség elismerését. A dal – mely az Apollo 11 történelmi útjának popkultúrára gyakorolt lenyomataként vésődött a kollektív emlékezetbe – rémisztő figyelmeztetést hordoz az emberi faj számára arról, mi vár rá a világűrben. Nincs kint semmi: sem ideák, sem istenek, sem a szabadság kék madara – csakis az összefüggéséből erőnek erejével kiragadott ember elveszettsége az űr végtelenjében.
További műveiben is gyakran foglalkozik az élet valamint az elmúlás, halál, üresség kérdéseivel. Ötödik nagylemezén David Bowie a földönkívüli, androgün rocksztár, Ziggy Stardust alakját öltötte fel. Víziójában a civilizáció hamarosan összeomlik, és átadja helyét a végtelenek magasabb kultúrájának. A Station to Station című 1976-os lemezének címadó dalában pedig végigviszi a hallgatót a kabbala életfáján.
David Bowie haldoklási és eltávozási albuma, a Blackstar két nappal a halála előtt jelent meg. Ez a művész első és egyetlen lemeze, melynek borítóján nem látható – képmása helyét személyének végső metaforikus alakzata, az ötágú fekete csillag foglalja el. Látva, hogy hősük nemcsak az életét, de a halálát is műalkotássá transzformálta, a rajongók fájdalmába elragadtatás vegyült. A művész búcsúszimfóniája a bibliai Lázár nevét viseli – a Lazarus című dal és klip feltámadásra vonatkozó utalása félreérthetetlen.
Pályája során egy túlvilági lény aurája övezte, hol spirituálisan megvilágosodottnak, hol démonian megszállottnak feltüntetve őt. Utolsó albumával nem pusztán műalkotássá tette halálát, de pályafutása ikonikus elemeit is egyetlen, végső, okkult narratívává fűzte össze. David Bowie valami elementárisabbnak és hatalmasabbnak, valami mélyebbnek és magasabbnak, valami sötétebbnek és fényesebbnek a hordozója volt – a halála előtti utolsó gesztusával megidézett felsőbbrendű lény adta neki az ihletet ahhoz, hogy halhatatlanná váljon: fekete csillaggá, kinek fénye nem önmaga látványára, hanem az emberiség megvilágosodására és felemelkedésére szolgál.
Larry Katz még 1995-ben készített telefonos interjút David Bowie-val, amely eddig magyarul nem volt olvasható. A zenész 26 évvel ezelőtti válaszai azóta sem koptak meg. Az 1749 a beszélgetést a kérdező előszavával közölte le. Ebből közlünk most néhány szemelvényt.
Bowie-t mindig foglalkoztatta a művészet és halál kapcsolatának gondolata. A kollektív halálbűvölet és –félelem a magja a javarészt elfeledett 1995-ös Outside című lemezének. Ez egy ambiciózus, sötét témát boncolgató konceptalbum, nagyrészt improvizációból kinövő dalokkal, amelyek egy novellából, a Nathan Adler naplójából indulnak ki.
LK: A történet rituális-művészi gyilkosságokra épül, és ez a legtöbb ember számára fölkavaró lehet. Téged mi fogott meg ebben?
DB: Azt hiszem, ez események összefolyásából ered. Először is, manapság a gyilkosságot szórakoztatásként érzékeljük. A mozifilmekben tömeges mértékben használják. A tévében igazából helykitöltő jellege van. Ha más nem adódik, akkor gyorsan bedobnak egy kis gyilkosságot vagy bírósági tárgyalást vagy hasonlót. Előáll egy egész gladiátor aréna spektákuluma, hogy valahogy kiengeszteljük az isteneket, vagy hogy rálátást nyerjünk a közönség félelmeire és szorongásaira, amelyeket az az igény motivál, hogy tanúi vagy ismerői legyünk az emberi természet legsötétebb oldalának.
...
LK: Az Outside az ezredév végén játszódik. Mit gondolsz, mit tartogat ez az időszak számunkra?
DB: Úgy gondolom, a legnagyobb dolog, ami 2000 január elsején történni fog, az az, hogy tétovázunk, mit is vegyünk föl aznap. Szerintem ezek ritualizációk és szimbolikus aktusok.
...
LK: Látsz-e kitörni készülő káoszt, ahogy közelgünk az új évezred felé?
DB: Érzésem szerint tíz vagy húsz éve, vagy akár a hatvanas évek óta kialakulóban van univerzumunkról egy új érzékelés. Ebben a korszakban az abszolútum eszméje anakronizmusnak tűnik életvitelünkben, a gyors eseményhorizontokkal és információtúlterheléssel. A káosz és töredékesség aktualitása maga a valóság, és az abszolútumok alkotnak inkább fikciót, egy apollóni eszközt ahhoz, hogy érzékelésünk és életünk paramétereit kifarigcsálhassuk. Ez utóbbi révén fundamentalisztikus módon tekinthetünk az életre, és ez okozza a fekete-fehér szélsőségeket, a bigottságot és az intoleranciát.
...
LK: Köszönöm, hogy ilyen korán fölkeltél, hogy beszélgessünk.
DB: Ó, sokkal korábban kelek ennél. Az ivás abbahagyásának eredménye, hogy fölkelsz ötkor. Ez sosem változik. Mindegy, mikor fekszel le, fölkelsz ötkor. Már hat kurva éve így van ez, fölkelek ötkor. Túl korán kelek, mindketten túl korán kelünk. A feleségem is.
A teljes interjú itt olvasható.
Teplán Ágnes esszéjében a tragikus sorsú, Philadelphiában született Gia Carangi szupermodellel foglalkozik, akinek személyiségére, karakterére Bowie rendkívül nagy hatással volt. Carangi a divatvilág egyedülálló, a korábbi női trendekkel merészen szembeforduló egyénisége volt, akit alig huszonhat évesen a város Sunset Memorial Parkjában temettek el, miután AIDS-ben elhunyt.
A világhírű modell apai ágon olasz, anyai ágon amerikai és ír felmenőktől származott. A szülők házassága korán zátonyra futott, az anya, Kathleen végül elhagyta a családot – óriási űr maradt utána. Stephen Fried Thing of Beauty című életrajzában bemutatja a diszfunkcionális családban nevelkedő Gia fájdalmas láthatatlanságát, aki tizenévesen egyre inkább David Bowie világában kereste önmagát, saját arcát, énjét. Elementáris erővel hatott rá a glam rock ikonikus figurájának öltözködése, „camp” stílusa.
David Bowie, aki többször is óriási sikerrel lépett fel Phillyben, sajátosan sci-fi és androgün megjelenésével felszabadítóan hatott az önmagára már melegként tekintő fiatal nőre. A saját identitását színre vivő előadóművész különböző alakváltozásai is kreatívan hatottak Gia megjelenésére, hajviseletére és ruháira is.
Gia később divatmodellként is merített a Bowie-féle kreatív maszkokból, tehát maga is színházi eszközökkel élt, és minél izgalmasabb volt a kelléktára, annál több tekintetet vonzott magára.
David Bowie Fashion című slágere mintha épp róla szólna.
Gia Carangi rövid, hangos sikerektől és hatalmas mélységektől hullámzó, drogokkal és szexuális kalandokkal tarkított életének az AIDS vetett véget. Sebzettsége, szeretetéhsége elérhetetlen elvárásokat támasztott mások felé: szerelmeitől a tökéletes anyai szeretetet várta egyre türelmetlenebbül. Ezt a teljességet egy idő után már csak a drogok és főleg a heroin világában kereste, és valószínűleg 1982 körül kaphatta el a végzetes kórt. Gia önpusztításának tragikuma vakságból és ártatlanságból ered, abból az elementáris vágyból, amellyel – szembeszegülve a természettel is – visszahívta magához az őt elhagyó anyát. Aki az utolsó időkben mellette volt, és elkísérte a kifutón a semmibe.
