Nyírő András: A nagy körforgás
Nyírő András Rejtőzködő tenger című könyve varázslatos világba invitál minket. Egyik legértékesebb nemzeti kincsünk, a karsztvizek nyomába eredt. A különleges kötetből olvasóink kaphatnak először ízelítőt.
A Tapolca-patak friss, hideg vizében állok, feltűrt nadrágban, mezítláb. Erős a sodrás, mindjárt feldönt. A csobogás, zúgás mindent túlharsog. Talpam alatt kavicsok, simák, gömbölyűek. Száz méterrel feljebb a forrásnál négy kürtő ontja a karsztvizet. Nem fürdeni jöttem, de a vágtázó pataknak nem tudtam ellenállni. Előveszem a GoPrót, lenyomom a patakba. Két kézzel szorítom a markolatot, hogy az áramlat ne csavarja ki a kezemből a kis kamerát.
Kicsit masszíroztatom a lábamat a hűs áramlatban, majd elfogadom Somogyi Zoltán jobbját, és kiugrok a patakmederből. Somogyi 65 körül lehet, jóakaratú, dinamikus ember, geodéta volt, nyugdíjasként a Tapolcafői Kertbarátkör vezetője. Ők gondozzák a Tapolca-patak forrásvidékét. Amikor először hallottam Tapolcafőről, azt hittem, hogy Tapolca külterülete. De nem az, a Balaton és Győr között félúton, Pápától néhány kilométerre vagyunk. Nézegetjük a víz alatti fényképeket. A meder alja és a víztükör tűéles, de a kettő között semmi, a képen nem látszik a víz. Somogyi bólogat. Átlátszó, annyira tiszta, hogy itt helyben lehetne palackozni.
Ez a Dunántúli-középhegység karsztvize. Mit jelent a karszt kifejezés? A geológusok így nevezik az üreges, barlangos mészkő- vagy dolomitkőzetet. A nyelvészek szerint a szó gyökere az ősi indoeurópai karra kifejezés, jelentése kő. Délszláv közvetítéssel érkezett a német tudományos nyelvbe, amikor a Dinári-hegység hófehér dolomitszikláit tanulmányozták a XIX. század végén. Az iskolában az Aggteleki-cseppkőbarlanggal kapcsolatban tanultunk a karszthegységekről. A kutatók megfigyelték, hogy a mészkőhegységekben a leszivárgó csapadék összegyűlik a föld mélyén megbújó járatokban, és évszázadokkal vagy évezredekkel később bő vizű tiszta forrásokban bukkan fel. Ezt az összetett, zegzugos, sokféle fizikai és kémiai törvénynek engedelmeskedő föld alatti világot nevezik karsztvízrendszernek.
A Dunántúli-középhegység alatt húzódik Magyarország legnagyobb karsztos víztárolója. Mesélem otthon a szomszédomnak, hogy a víz akár több ezer évet is eltölt a föld alatt. Pikírten közbeszúrja: biztos poshadt. Dehogy poshadt! A mészkő megszűri, és kalciumot, magnéziumot ad hozzá. Ásványvíz! Barátom, olyan tiszta, hogy belekortyolhatsz a forrásba! A csapból is ez folyik három megyében, Fejér, Veszprém és Komárom-Esztergom településein. Ez táplálja az esztergomi strandfürdőt, Tata romantikus forrásait, Kapolcs száguldó patakját és a békés hévízi termáltavat. Aki ivott Kékkúti ásványvizet, aki megmártózott a Lukács fürdő vizében vagy csónakázott a Tapolcai-tavasbarlangban, az találkozott a Dunántúli-középhegység karsztvizével.
De hiába kerül elénk számtalan formában, alig tudunk valamit a felszín alatti vízkincsünkről. A Pilis és a Gerecse, a Vértes és a Bakony alatt tizenháromezer négyzetkilométeren nyújtózkodik az az üreges-barlangos mészkő- és dolomitkőzet. Elképzelhetetlenül sok víz van a föld alatt. Mégse tüntetik fel a térképeken, neve sincs. Rejtőzködő tenger. A felszín alatti vizekről nem készülhetnek színorgiává pancsolt naplementés Insta-képek. Nem ír róla a National Geographic, nem szólnak róla 10 000 lépés stílusú filmek.
Ezek szerint nem létezik? Pedig itt van, meghatározta a történelmünket, alakítja az életünket. Nemzeti kincsünk, a Dunával, a Tiszával és a Balatonnal együtt a történelmünk része. Itt az ideje, hogy többet tudjunk róla! De ez a könyv nem a forrásainkról, patakjainkról, tavainkról szól, hanem rólunk, akik isszuk, fürdünk benne – és azokról is, akik elszántan harcoltak ellene.
A régiek megbecsülték a hegyek lábánál fakadó tiszta vizet. A római légiósok hálájuk jeléül a források mellett templomokat és oltárokat építettek az isteneiknek. A vizet impozáns aquaeductuson vezették Aquincumba. Ötvenezer ember élt ebben a városban, annyian, mint ma Veszprémben. Sok forrásvíz, lélegzetelállító mérnöki megoldások és komoly szervezés kellett ahhoz, hogy a légiósok csillapíthassák a szomjukat és kényelmesen fürdőzhessenek. Lenyűgöző teljesítmény, a rómaiak után 1500 évig senki nem vállalkozott hasonlóra.
Nagyot fordult a kocka azóta. A kapzsi XX. században a karsztvízből ellenség lett. A bányászok elkeseredett harcot folytattak az aknákat elárasztó vízzel. A rómaiak a víz erejében hittek, a mi bányászaink saját magukban, abban, hogy megzabolázhatják a vizet. A második világháború utáni parancsgazdaságban egyre erősebb szivattyúkat építettek, mind több vizet emeltek ki a felszín alól. A következmény? Rendszeres vízhiány a városokban és a falvakban. A helyiek kétségbeesetten látták, hogy forrásaik elapadtak, a patakjaik kiszáradtak, a tavaik pocsolyává zsugorodtak.
Újabb fordulat: a rendszerváltás idején véget vetettek az esztelen környezetpusztításnak. Harminc év kellett, hogy visszaálljon a rejtőzködő tenger szintje. Ma lelkes lokálpatrióták gondozzák a forrásokat. Tapolcafőn és Tatán csodálatos tanösvényeket építettek az újraéledő karsztláp fölé.
Száz éve kutatják hidrológusok, geológusok és bányászok a Dunántúli-középhegység karsztvizeit. Mértek, adatokat gyűjtöttek, kísérleteztek, számítógépes modelleket alkottak. 1860-tól napjainkig 3900 szakcikk jelent meg a Hidrológiai Tájékoztatóban, a Vízügyi Közlönyben és a többi szakfolyóiratban. Többet tudunk a felszín alatti vizeinkről, mint 160 éve. Tízéves Zsuzska lányom első két kérdésére mégsem tudok válaszolni: Milyen mély? Hol vannak a határai? Nehéz műfaj a felszín alatti vizek kutatása. Nem csoda, hogy nincs neve a Dunántúli-középhegység alatt húzódó karszttengernek.
