Nyírő András: Kegyelmet a tavirózsáknak!
A hévíziek nem hagyták magukat, kiálltak a tavukért. A forró 1989-es évben elérték, hogy állítsák le a Hévízi-tavat károsító bányászatot. Fordulatokban gazdag részlet a Rejtőzködő tenger című könyvből.
Hévízi nyaraim
A nagymamámon nem látszott, hogy átélt két világháborút. Mosolygós néni az ántivilágból, aki nem dacolt a kommunistákkal, de néhány szokást megtartott. A Népköztársaság útját Andrássy útnak mondta, étterembe járt ebédelni, cigarettázott, és békebeli módon pletykált Márta nénivel és Dusi nénivel.
A nagymamám szigorú rend szerint nyaralt. Páros években Harkányba ment két hétre, páratlan években Hévízre. Engem mindig magával vitt. Hévizet jobban szerettem, mert ott sokat sétálhattunk az utcákon, és a kertben játszhattam a bodobácsokkal. A tó nagyobb volt, mint Harkányban. Néha együtt elúsztunk a tavirózsákig. Nem tudtam betelni velük, néztem, ahogy ringatóznak a vízen, szép, harsány színekkel, a világra kitárulkozva.
Ez a hatvanas évek közepén lehetett. A szakemberek akkor már tudták, hogy a tó termálforrásait veszélyezteti a nyirádi bauxitbánya agresszív vízkiemelése. A hévíziek 1972-ben vették észre, hogy baj van: „Elapad a tó, mert vize ismeretlen nyílásokon megszökik. Kihűl, mert hideg vízű források törtek fel. Nem ad többé gyógyiszapot.” A következő tíz évben minden ment tovább a maga útján. A hévíziek háborogtak, a vízügyesek figyelmeztettek, a bányászok kicsit visszafogták a vízkiemelést, a tó hőmérséklete csökkent, a víz minősége romlott.
Amikor már nyilvánvaló volt a baj, a nyirádi bauxitbánya illetékese, Böcker Tivadar hidrogeológus szendén nyilatkozott az Új Tükör magazin újságírójának: „Sok a félreértés ez ügyben! Mintha a bányászok tudatosan kárt akarnának okozni. Érdemes arra gondolni: éppen a bányaüzem elsődleges érdeke, hogy csökkentse a vízkivételt, mert azzal arányosan csökken a költsége! Meggyőződésem, hogy a kedvező folyamat tovább tart. A természet gondoskodik bőséges utánpótlásról, és az emberi beavatkozás sokkal körültekintőbb, mint a korábbi években.”
Böckert sem nyugtatta meg a saját magyarázata, ezért elvégzett egy kísérletet. Ebből akkora botrány lett, hogy a végén a környezetvédelmi miniszternek kellett magyarázkodnia a Parlamentben: „A tó szintjét 32 centivel alásüllyesztették, hogy a nyomásviszonyok megváltozva a források bővizűbbé váljanak. Ez a számítás bekövetkezett, a vízhozam megnőtt. De ennek volt egy kísérő ökológiai következménye, az iszap felkavarodott, a tavirózsák életkörülményei megváltoztak, kipusztultak. Tehát egy mérnökileg korrektnek tekinthető intézkedés, ha az nem az egész ökoszisztémára terjed ki, bizony másodlagos, elfogadhatatlan hatásokat vált ki.”
Hévízen szikrázott a levegő
A falugyűlésen záporoztak a kérdések: „Mi történt a tó szimbólumával, a tavirózsával? Igaz-e, hogy elszaporodtak a parton a patkányok? Igaz-e, hogy csökkent az iszaphozam?” A rendszerváltás idején szabadabbá váló újságok harsányan írtak a problémákról. Népszava: „Csökkent a víz hőfoka, az oda látogató vendégek pedig kifejezetten érzik ezt.” A Népszabadság váratlan nyíltsággal fogalmazta meg: „A hévízi lakosságot egzisztenciájában érinti a tó körüli hercehurca. Ha sokszor felkavarodik a tó vize, nem jön a Günther, de nem jönnek a magyar szállóvendégek sem, s akkor be lehet zárni a boltot.”
A Magyar Alumíniumipari Tröszt elnök-vezérigazgatója a kardját csörtette a Népszabadságnak: „Egyszerűen nem értem! Az aktív vízvédelem, amely nemcsak hazai, hanem világviszonylatban szinte egyedülálló bányászati megoldás, természetesen következményekkel jár. Olyan következményekkel, amelyekkel, ha 1958-ban pontosan nem, de ma már tisztában vagyunk. Ismétlem: nem értem az ellenünk kialakult indulatot, hiszen amikor 1983-ban valóban vészesen lecsökkent a hévízi tóforrások hozama, magunk csökkentettük folyamatosan húsz százalékkal a vízkiemelést. Annak eredményeként állt be a tó létéhez szükséges egyensúly, illetve gyenge, de észrevehető javulás. Ismétlem: 1983-ban!”
Helyben nem tudtak semmit elérni, ezért a hévíziek az országgyűlési képviselőjükhöz fordultak segítségért. Czoma László 1988-ban interpellációt nyújtott be: „Van-e remény a Hévizi-tó megmentésére, ugyanis a helyzet drámai. A víz minősége és mennyisége egyaránt csökkent. Elégséges-e a most elhatározott vízkivétel csökkentése, marad- e víz 1993-ig, a bányászat megszüntetéséig, nehogy úgy járjunk, hogy 1993-ra már se alumínium-alapanyag, se pedig Hévízi-tó ne legyen. Ez ügyben két mementót említek: Az egyik a kiszáradt tapolcai tavas barlang, a másik pedig a szárazon maradt tapolcai tó.”
Maróthy László környezetvédelmi miniszter a válaszában elismerte, hogy a Hévízi-tó problémáit a bányászat okozza. „Ennek a képlete úgy néz ki, hogy a nyirádi bányavízemelések mértéke és a tó forrásainak vízhozama szorosan összefügg. Méghozzá olyanképpen és mértékben, hogy 1 m3/perc karsztvízemelés Nyirádon a tó forrásának másodpercenként egy literrel való csökkentését okozza, és itt jön az, amiért nem is olyan egyszerű volt azt a képletet megfogalmazni: a két esemény között mintegy 8-10 esztendő játszódik le. A keleti medence vízemelése következtében hallatlan mértékű vízhiány lépett föl, az elmúlt esztendőkben olyan depressziós hullám indult el a Budai-hegyek felé, aminek az állapotáról a geológusok és a karszt szakemberei e pillanatban csak megdermedve állva tudnak egyáltalán valamit sejteni vagy mondani, mert nem tudják, hogy ez a depressziós hullám megáll-e. Tudott volt, hogy éveken keresztül a Budai-hegység környékén és a keleti medencében egy deciméterrel csökkent a karsztnak a vízszintje. 1987-ben Solymáron, Nagykovácsiban, Pátyon a karszt depressziója évente egyméteres értéket ért el.”
Maróthy bejelentette, kötelezték a nyirádi bányát, hogy percenként húsz köbméter mennyiséggel csökkentsék a vízkiemelést. Azt ígérte, a bányászattal egyeztetve ötven százalékkal csökkentik a vízkiemelést a jövőben.
A felpaprikázott hévízieknek ez kevés volt. 1989 áprilisában az utcára mentek. Dühös feliratú táblák alatt vonultak fel: „Hévíz mindenkié – bauxit másutt is van”, „Nyirád – a tavat kinyírád”, „Felelőtlen döntés helyett felelős kormányt”, „Tavunk a holnapunk”. Egy vállalkozó így nyilatkozott a Népszabadságnak: „Ez nem a Hévízi-tó ügye, hanem a magyar népé. Ez a magyar nép vagyona, és a magyar bauxitból gyártott szovjet MiG–29 vadászrepülővel nem lehet reumát gyógyítani. Nekünk nagyon jó a tó így, ahogy van, nem kell a repülőgép.”
A hévízi tüntetésre válaszul a Bakonyi Bauxitbánya üzemeiben kétezer bányász részvételével tartottak munkásgyűléseket, és nyílt levelet írtak a Minisztertanács elnökének: „Nem értünk egyet azokkal, akik a megfelelő ismeret hiányában a bányászati célú nyirádi vízemelés azonnali leállítását követelik.”
A hévíziek kiütéssel győztek
A Minisztertanács 1989. április 20-án döntött. „A kormány eredetileg májusban kívánta megtárgyalni a nyirádi bauxitbányászat és a Hévízi- tó jövőjét. Az információk azonban, amelyek különféle társadalmi szervezetek tolmácsolásában a tó vizének további romlásáról adtak jelzéseket, már most sürgetővé tette a kérdés megtárgyalását. A kormány vitájában – mint a szóvivő ezt felidézte –, a gazdasági és környezetvédelmi szempontok egyaránt mérlegre kerültek. De a döntés kialakításakor a tó megmentése volt az elsődleges szempont. A kormány ezért úgy döntött, hogy a bauxitbányát be kell zárni. Ez viszont műszaki, technikai, gazdasági, ökológiai és vízgazdálkodási okok miatt nem megy máról holnapra. A leállítással kapcsolatos munkát azonnal meg kell kezdeni, a lehető leggyorsabb ütemben kell folytatni és 1990. június 30-ig mindenképpen be kell fejezni.”
A bulváros Esti Hírlap ezzel a címmel jelent meg: „Kegyelmet kaptak a hévízi tavirózsák.” A bánya gyors bezárására 3-4 milliárd forintot költöttek. 1990-ben percenként 26 köbméterre csökkentették a vízkiemelés limitjét, ezzel lényegében leállították az ipari méretű mélységi bányászatot. Ez megtette a hatását, 1992-ben a vízmérleg pozitívvá vált, a karsztvizek emelkedésnek indultak, megkezdődött a Hévízi-tó gyógyulása.
Nemrég néhány fotó kedvéért visszatértem Hévízre. A koronajárvány miatt alig voltak a fürdőben. A nagymamámmal jártam itt utoljára, ötven éve. Mintha semmi nem változott volna. Megmártóztam a kellemes meleg vízben, és elúsztam a tavirózsákhoz. Kis fuvallat, nagymamám integet az angyalszárnyaival.
