Én mindent beismerek – filmajánló
Polgári Szilvia | 2020.12.16. | Aktuális

Én mindent beismerek – filmajánló

Egy férfi, aki mindössze 86-os intelligenciahányadossal vezette meg az igazságszolgáltatást. Róla szól a Netflix dokumentumfilmje.

A Netflix egy olyan férfi portréját tárja elénk az Én mindent beismerek (The Confession Killer) című ötrészes dokumentumfilmjében, akit bár brutális sorozatgyilkosként ismert meg a világ, mégsem végső rendőrkézre kerülése előtt, hanem azt követően vette palira a korabeli Egyesült Államok igazságszolgáltatását. Tette ezt 86-os intelligenciahányadossal.

Henry Lee Lucas hányatott gyermekkora illett a képbe: 1936-ban született Virginiában, alkoholista apja hipotermiában halt meg egy út mentén, prostituált anyja pedig gyakorta kényszerítette, hogy végignézze, amint „munkáját” végzi. Persze a verések sem maradtak el Viola Lucas részéről, egy alkalommal deszkával vágta fejbe a még kisgyermek fiát úgy, hogy annak homlok- és halántéklebenye is megsérült, Henry azonban csak később vett revansot: 1960-ban gyilkolta meg a nőt, amiért börtönbe is került. És mondhatni, még ezek a leghétköznapibb részletek Henry életéből, legalábbis ha a saját vallomásaira hagyatkozunk.

Robert Kenner és Taki Oldham rendezőpárosának sorozata nem fukarkodik archív felvételekben, amelyek sűrűn szövik át az áldozatok hozzátartozóival, újságírókkal, nyomozókkal, jogászokkal, bírókkal forgatott interjúkat. Mégis azt érezzük, hogy valahol menet közben a műfaj groteszkbe fordul, a dráma pedig önmaga paródiájává válik, s Henry előadása, „önálló estje” – bár szól nekrofíliáról, csonkításról, darabolásról, testrészek elégetéséről, csontok szétszórásáról, zoofíliáról, keresztre feszítésről – mégsem az igazi színjáték. Érezzük, hogy a készségesen és kedélyesen előadott történetek mögött valami sokkal riasztóbb lapul.

1982-ben a texasi Montague megye seriffje épp egy idős asszony, a 82 éves Kate Rich eltűnése kapcsán nyomozott. Egy családtag szerint mindehhez köze lehetett Henry Lee Lucasnak, aki akkoriban a Kate háza körüli munkákat végezte, így aztán a férfi őrizetbe került. És ekkor kezdődött el egy olyan vallomássorozat, amelyet addig még nem látott a világ. Henry nem csupán udvarias és együttműködő volt az őt faggató rendőrökkel és Texas Rangerekkel, de sikerélménnyel is doppingolta őket, mivel megerőltető vallatás nélkül ismert be sorra extrém és brutális gyilkosságokat. A rendszer, élén Jim Boutwell seriffel ezért mondhatni tejben-vajban fürösztötte a vizsgálati fogságban lévő férfit, aki mintegy 36 államban elkövetett, addig megoldatlan életellenes bűncselekményt vallott be. Még akkor sem fogtak gyanút, amikor néhány szemfüles nyomozó és újságíró kellemetlen kérdéseket tett fel a helyszínek közti távolságok és az elkövetések időpontjaival kapcsolatban.

El Paso Times-
Fotó: El Paso Times

Képzeljük csak el, micsoda megkönnyebbülés lehetett rég lezáratlan aktákat leporolni, újranyitni, majd az áldozatok családjainak elégtételt szolgáltatni a rejtély megoldásával! Henryt tucatjával keresték fel rendőrök az Egyesült Államok minden szegletéből, hogy vallomást tegyen. A naptára hetekre előre megtelt, s a hála sem maradt el: életében minden bizonnyal ekkor kapta a legtöbb figyelmet és kényelmet az immár minden idők legvérszomjasabb sorozatgyilkosává avanzsált csavargó. Imádott kávézni, ahogy dohányozni is, így aki a kedvében akart járni, vitt neki egy karton cigarettát, de a napi eperturmix adagja sem maradhatott el. A fogdán belül szabadon közlekedhetett, barátságosan elcsevegett bárkivel, aki szóba állt vele, de leginkább azért kedvelték, mert memoárjaival segédkezett a gyilkosságok felderítésében. Egyfajta partnerként tekintettek rá a nyomozások során, s hogy az aktákba betekintést nyerhetett, az lassanként a mindennapi rutin részévé vált.

Innentől kezdve természetesen már nem okozott számára gondot az emlékezés, s amint a rendőrök egy-egy helyszínre szállították, pontos leírásokkal szolgált az adott ügy részleteiről. Igaz, akadtak akadékoskodók, az egyik áldozat szülei például jelezték, hogy a nevezett üvegajtón aligha juthatott a házba, mivel azt akkoriban belülről eltorlaszolták; vagy épp a lányuk óráját sem láthatta a gyilkosa, hiszen azt halálakor nem viselte, és így tovább. De a Henry Lee Lucas-ügyre felállított munkacsoport, Jim Boutwell seriff, illetve a Texas Rangerek feje sem hagyta magát kizökkenteni abbéli hitéből, hogy Henry az elkövetője valamennyi általa beismert gyilkosságnak. Ezek száma pedig mesésen emelkedett, a kezdeti néhány tucat áldozatból idővel több száz, majd ezer lett. Végül aztán még olyan bűncselekményt is beismert, amely Linda Erwin nyomozó fejéből pattant ki.

Ebben az igazán profin felépített dokumentumfilmben az amerikai igazságszolgáltatás egyik legnagyobb átverése lepleződik le, amelyben a szemfényvesztésen kívül vérre menő hatalmi játszmák, politikai csatározások, tündöklések, bukások és valóban elkövetett brutális gyilkosságok is felvillannak. De szól az emberi természet árnyoldaláról is, arról, hogy könnyebb azt hinnünk, ami számunkra kényelmes és amit szeretnénk, mint szembenézni az igazsággal. A 2001-ben pangásos szívelégtelenségben elhunyt Henry vallomás-ámokfutásának realitására sajnos csak részben sikerült fényt deríteni a nyolcvanas évek végén kifejlesztett és a kilencvenes években tökéletesített DNS-tesztek segítségével, amelyek mérföldkőnek számítottak a nyomozások során. Kis részben. A Texas Rangerek szerint Henry Lee Lucas körülbelül kétszáz gyilkosságot követett el, ám utóbb egyik esetben sem sikerült azonosítani a DNS-ét, csak a vallomásai maradtak örökül. S hogy sorozatgyilkos volt-e? Papíron mindenképpen. De a legjobb kérdés mégis az, mi lett az igazi elkövetőkkel.

Fotó: gosanangelo.com
Névjegy
Fotó: Polgári Szilvia

Polgári Szilvia az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarán diplomázott történelemből és szerkesztésből, előtte grafikát és tipográfiát tanult. 2009-ben publikálta kisregényét Én, Marcus címmel; ezt követően számos történeti dolgozata jelent meg online. 2016-ban az Aetas történettudományi folyóirat közölte A debreceni krematórium rövid története című tanulmányát, 2018-ban pedig Beszélgetések című kétnyelvű portrékötete látott napvilágot. Utóbbiban olyan keresztény értelmiségek szólalnak meg – a teljesség igénye nélkül –, mint Maróth Miklós, Kásler Miklós vagy Szerencsés Károly. 2019-ben a GlobeEdit kiadásában jelent meg Hamvasztás Magyarországon című történeti monográfiája, 2020-ban pedig Gágyor Péter Az eretnek és a színház című kötetét szerkeszthette. Az elmúlt években született közéleti publicisztikái, interjúi, riportjai számos platformon olvashatók, jelenleg pedig legjobb tudása szerint igyekszik erősíteni a Hajónapló csapatát.


Kapcsolódó cikkek