Egészséges kegyeletsértés

Egy szellemes történet szilveszterre.

– Hát maga? Maga az új temetett? – kérdezte az egyik idősebb temetőlakó, majd sietve hozzá tette: – Csak mert jobb, ha tudja, itt én vagyok a legrégebbi temetett.

A délben elhantolt minden tiszteletet megadva, de kurtán válaszolt:

– Igen, kérem, én vagyok az.

–  Na, csak mert itt már máshogyan mennek a dolgok.

– Ugyan kérem! Innen már senki sem megy sehová – szólt közbe a velük szemben fekvő.

– Az igaz... – helyeselt a frissen hantolt, és haloványan elmosolyodott. – Ez már az örök nyugalom szigete – sóhajtotta boldog beletörődéssel.

– Majd megtanulja, kedves barátom. Majd megtanulja... – válaszolta a mellette fekvő, kissé gúnyos hangon.

A délben hantolt kissé elbizonytalanodott.

– Ezt most miért tetszik mondani? Hiszen ez már a végső nyughely. Mi több... A nyughely szóban benne van a nyugalom, utalva így az örök békességre helyszínére.

– Érdekes nyelv a magyar. Önmagát magyarázó szavak dallama ezen a nyelven minden mondat – vetette közbe a szemben fekvő mellett pihenő, két hete idekerült megboldogult nyelvtantanár.

– Végül is igazat kell adni a délben érkezettnek. Az ember azt gondolná, hogy a temetőben már semmilyen váratlan fordulat nem érheti. Aztán mégis... – szólalt meg a szomszéd hant felől valaki.

A délben hantolt elcsodálkozott. Ő abban a hitben volt, hogy aki még az életében megszolgálta a mennyországot, az a végső nyugalomra örökre bérletet váltott.

– Halljuk ám, hogy mire gondol, kedves kolléga! Itt már nincsenek titkok egymás előtt. És igazat adok önnek. Mert én is abban hittem, amiben ön – szólalt meg a délben hantolt szomszédja.

A délben hantolt felcsattant.

– Mondják meg nyíltan, kedves kollégák, hogy mégis miről beszélnek!

A sírkert lakói felhördültek. Egymás után és mindenfelől záporoztak a válaszok.

– A kocogókról.

– Akik itt kocognak a temetőben.

– Ők a temetői kocogók.

– Egész nap itt futkosnak.

– Nem hagynak bennünket kiélvezni az örök nyugalom adta lehetőségeinket.

– Borzasztó az egész. Tegnap valaki egy vizslával jött kocogni. A kutya meg pontosan a Lali bácsi sírja mögé vizelt.

– Hát, amúgy a kocogók is megérik a pénzüket.

– Szép ez a Fiumei úti sírkert. Tele van gyönyörű szobrokkal és álomszép fákkal, bokrokkal, kis ösvényekkel...

– Az egészség a legfontosabb – vitatkozott valaki.

– De a kegyelet sem akármi... – kontrázott egy másik.

– Igen, igen. Mert ez azért mégsem egy futópályás fitneszpark. Ez egy temető, kérem! Ezt tartsuk tiszteletben!

– Én is szerettem sportot. Régebben hegymászó akartam lenni – sóhajtott megértően valamelyik.

– Miért pont hegymászó?

– Mássza csak meg a Himaláját! Na, ahhoz kell ám a jó tüdő.

– Tüdő, tüdő... Azoknak, akik itt kocognak, nincsen olyan szervük.

– De ha van is, azt is itt köpik ki a sírkertben.

– Eszük meg lelkük sem sok lehet, ha itt futkorásznak...

Aztán mindenki elcsendesedett,  mert a föld, amelyben a végső nyughelyüket remélték, hirtelen erősen remegni kezdett.

– Figyelem, kedves kollégák! Pont érkeznek a díszpintyek.

Ütemes lábdobogás hangjai keveredtek zihálással, és ez a zajmassza egyre csak erősödött, ahogy közeledett.

Egy már csak félig kövér fiatalember és egy elsminkelt fitneszéletmódos hölgy kocogott arra.

A férfi gőzmozdonyszerű zihálása s a fülhallgatójából kiszűrődő zene felzaklatta a sírkert nyugalmát, és megölte a temetői csendet. A férfi kénytelen volt megállni, hogy kifújja magát, a hölgy addig egy helyben dzsoggolt a délben hantolt sírja előtt. A férfi megrázta a fejét, az izzadság cseppjei permetként hullottak a nyughelyekre. Aztán nagyot kortyolt a kezében tartott futókulacsából, de a hölgy rárivallt:

– Nehogy lenyeld, István!  Ugye nem akarod, hogy futás közben ott kotyogjon az a lé a gyomrodban?

A már csak félig kövér férfi bólintott, majd miután a szájüregében professzionálisan megforgatta az izotópos fitneszitalt, kiköpte az egészet. A lötty egy sírkő közepére csattant.

– Hé! – nyögte valaki alatta...

A hölgy helyeslően bólintott, majd sarkon fordult és előrefutott. A férfi vágyakozva nézett az ütemesen ugráló fenék után, aztán újult erővel futásnak eredt.

A délben hantolt megrökönyödött. Azt hitte, a Covid után már túl nagy meglepetés nem érheti. De mivel itt már minden gondolatát hallották, érkezett is rá a felelet a szemközt fekvőtől.

– Covid... Ugyan, kedves barátom! Az embernél nincsen meglepőbb teremtmény.

A távolban a temetőt őrző biztonsági cég embereinek hangja hallatszott, amint a sírkert kapuit zárták. Lassan minden elcsendesedett a sápadt holdfénybe takarózva. Csak a sírokat körülölelő fák suhogtak csendesen az eltemetettek fölött.