Bereményi Géza – írásról, járványról, Cseh Tamásról

„Mi a legfontosabb? Mindenképpen az írás. Azzal kezdtem, azzal is akarom befejezni.” Bereményi Gézával beszélgettünk

– Idén márciusban jelent meg önéletrajzi regénye, a Magyar Copperfield. Miért éppen Copperfield? Mi a közös Bereményi Gézában és Copperfield Dávidban?

 – Sokszor úgy érzem, akár rólam is mintázhatta volna gyermekhősét Dickens. Hasonló a történetünk. Korán nevelőapát kaptam, ahogy az a XIX. századi kisfiú. Hatéves koromig jóságos nagyszülőknél nevelkedtem, azután belekényszerültem egy rossz és idegen környezetbe, amiből csak nehezen szabadulhattam. Mégis, így visszanézve nem tűnik olyan borúsnak ez az időszak, hiszen szerencsés véget ért, és végül is megszabadultam mindentől, ami rossz volt, ugyanúgy, ahogy Dávid. Ez tulajdonképpen a felnőtté válásom a könyve, a világháború utáni időszak.

 – Gondolom, készül a folytatás...

 – Igen, most írom a tizennyolc éves korom utáni öt-hat év történetét. Sokáig nem akartam önálló kötetbe rendezni ezeket a kalandos éveket, hiszen az életem ezernyi eseményét mindenféle formában megírtam már. Végül mégis belekezdtem, és csodálkozva fedezem föl, mennyire másképp kell néznem egyetemi éveimet, ha rendszerben tekintek rájuk, mintha csak foszlányok bukkannak föl az emlékezet mélyéről.

 – A korszakról is szólnak ezek a könyvek, nem csak az emberről?

 – Persze. Az ember élete nem pusztán egy elbeszélés arról, hogy hogyan született, hogyan élt, de egyúttal kortörténet is, beszámoló arról, hogy milyen volt a világ körülötte. A második kötetben szeretném megmutatni az 1960-as évek végének életképeit. Rendkívül ellentmondásos és érdekes volt akkoriban egyetemistának lenni. Ugyanolyan érdekes és ellentmondásos, mint az akkori világ is körülöttünk. Érdekesen bolond… Az az időszak volt, amikor az amerikai rockzene és azzal együtt mindenféle hullám, irányzat, gondolkodásmód elárasztotta Európát. Azt hiszem, ma már nagyon izgalmas következtetéseket lehet levonni, ha visszatekintünk arra a korszakra.

 – Az imént azt mondta, öt-hat év történetét akarja ebben a könyvben elmesélni. Meglepően rövid időszak. Gyanítom, hogy valami fontos fordulat zárja az időszakot.

 – Igen.  Körülbelül addig fog tartani, amíg megismertem Cseh Tamást.

 – Ez a barátság megváltoztatta az életét? 

 – Igazából Tamás életét változtatta meg az, hogy mi összeismerkedtünk egymással. Ő mindaddig rajztanár volt, közben indián játékot játszott és festőnek készült, majd a találkozásunkkor elhagyta ezt a képzőművészeti pályát, és énekes lett. Az ő élete fordult ki magából, az enyém nem. Vagy legalábbis nem annyira. Amikor megismertük egymást húszegynéhány évesek voltunk. Én addig is író voltam, és továbbra is az maradtam. Csak most dalszöveget írtam neki.

 – Milyen volt a kettejük közötti alkotói viszony? Volt valaha rivalizálás önök között?

 – Ő volt a látható és a hallható ebben a történetben, én pedig az alkotó. Ezen én soha, cseppet sem szomorkodtam. Az én életem nem az előadásról szól, hanem az írásról és a szellemi teremtésről. Tamás a közönség előtti megjelenésével és éneklésével egyfelől kisajátította azt, amit én írtam, másfelől azonban bemutatta, hallhatóvá tette mindazt, amit írtam. Az én oldalamról nézve tehát nem kisajátította, hanem felerősítette. Ő szívesen vállalta a népszerűséget, örült neki, élvezte, én pedig annak örültem, hogy nagyon sok emberhez eljuttatta ezeket a dalokat. Soha nem irigykedtem Tamásra, ő sem énrám, ezért volt különleges, és ezért tudott ideálisan működni ez a viszony. Szóval a közös munkánk nagyon szerencsés találkozás volt mindkettőnk életében.

 – Volt valaha félreértés abból, hogy a szerző és az előadó nem ugyanaz?

 – Egyetlenegyszer tiltakozott a tartalom ellen. Nagyon érdekes eset volt. Elöljáróban el kell mondanom, hogy különböző tematikus összeállítások szerint készítettünk albumokat, illetve szerveztünk előadói esteket Tamásnak. Ő vállalta a nehezét. Hiába boldogító élmény, amikor az embert rajongók veszik körül, hiába azonosítják az előadót a szerzővel, mégis csak alázattal lehet kiállni a színpadra. És ő alázattal csinálta. De hogy a tárgyra térjek végül: volt egy összeállításunk, a Fehér babák takarodója, ami a férfi-nő kapcsolatokról szólt. Egyszer tanúja voltam, amikor a rajongók odamentek Tamáshoz koncert után. Körülvették, csillogó szemekkel áradoztak arról, milyen szép és nehéz viszonyai voltak. Na, akkor elmondta nekik, hogy ezek nem az ő kapcsolatai voltak, hanem „a Géza női”. Tiltakoznia kellett, mert az ő jóérzését bántották azok a furcsa és vad viszonyok, amik ezekben a dalokban előjöttek. Ő kellemes viszonyban volt a lányokkal világéletében, harmonikus kapcsolatai voltak.

 – Mennyire határozta meg a pályáját a dalszövegírás? Hatott a közös munka írói, forgatókönyvírói, rendezői alkotásaira?

 – Írónak indultam egyetemista koromban. Olykor hűtlen lettem az íráshoz, mert nem volt kedvem beállni a korabeli irodalmárok közé. Az akkori magyar irodalomkritika sem érdekelt. Azokban az időkben inkább forgatókönyveket írtam, és rendeztem. Dalszövegíróként persze különösen szerencsés voltam, mert szövegeimhez megtaláltam a legjobb énekest. Más műfajokban nem találtam ilyen erős társakra. Úgy érzem, mindig is több műfajú ember voltam, mindegy, min dolgozom, tulajdonképpen ugyanazt csinálom. Írok. Mert mi a legfontosabb? Mindenképpen az írás. Azzal kezdtem, azzal is akarom befejezni.

 – Van, amelyik kedvesebb a szívének ezek közül?

 – Nincs, nem tudnék választani a műfajok közül, mert mindig ugyanarról írok, ugyanarról rendezek, és ugyanarról énekel az énekes is, aki a dalszövegeimet előadja. Arról, amit átéltem és a korról, amiben éltem. A korát akarja megírni az, aki író. Mindegyik.

 – A Magyar Copperfield megjelenéskor ránk tört ez a járványos, karanténos időszak. Hogyan töltötte az elmúlt kilenc hónapot?

 – Természetesen az én életem is megváltozott. Hamarosan megjelenik az összegyűjtött novelláimból egy kötet, aminek a végére szeretnék egy rövid elbeszélést írni erről az időszakról. Ezek az életem különböző korszakaiban játszódó történetek, a végére kerülne egy járványügyi novella, befejezésképpen. A kilenc hónapból egy esetet hadd meséljek el, mert ez jellemzi talán az egész időszakot számomra. Tamás fiával, Cseh Andrással kitaláltuk, hogy írhatnék neki dalszövegeket, mivel ő is kitűnően gitározik és énekel; nagyon szép hangja van. Nem hasonmása az apjának, különálló tehetség. Egy dalt meg is írtunk, ugyanúgy, mint régen Tamással: ő hozta a dallamot, én írtam a szöveget. Mindkettőnknek tetszett. Sajnos azonban itt meg is állt a dolog. A járvány, a találkozások hiánya megakasztotta az együttműködést. Remélem, hogy ha vége ennek az egésznek, folytatni tudjuk a közös munkát, mert ez a kevéske együttműködés, ami elkezdődött, remeknek bizonyult. És éppen ezért volt nagyon nehéz úgy döntenünk, hogy felfüggesztjük a munkát.  Ez a fájdalom, a létet korlátozó döntés súlya az, ami az egész időszakot jellemzi számomra.