Bertók Lászó halálára

„Ennyi lenne csak? Hogy holnaptól, és megszűnik a primitív lüktetés” (Bertók László: Kötelesség jól érezni magam)

Bertha Bulcsu az egyik írásában azt fejtegeti, hogy az öregedés akkor kezdődik, amikor egyre kevesebben lesznek körülöttünk azok, akikhez mi tartozunk, s egyre többen olyanok, akik hozzánk tartoznak. Bertók László hozzám (is) tartozott, de az utóbbi években egyre többen lettünk, akik hozzá tartoztunk. Van ebben a folyamatban valami misztikus szimmetria, ahogy az egyik oldalon fogynak, a másikon gyarapodnak az „embereink”.

A bertóki művészet mozgatórugói között is hangsúlyos szerepe volt ennek az egyensúlyra törekvésnek, a tervezett számmisztikai meggondolásoknak. Ahogy növekedett életkora, úgy csökkent verseinek hosszúsága. A tegnapok egyre többen, a holnapok egyre kevesebben lettek. A „hosszúkák” szép fokozatosan „háromkákká”, majd „pillanatkákká”, végül „firkákká” rövidültek.

Erre, az idő fogalmának már-már metafizikai értelmezésére utalnak a Pénteken vasárnap című 2010-es kötetének fülszövegében olvasható sorok is: „Sokáig, hét évig írtam ezt a könyvet, pedig a pillanatról szól. Arról, amit nem lehet kikerülni, de mintha örökké tartana, meg arról, amelyik fölvillan és eltűnik, hiába kapaszkodsz bele. Néha úgy érzed, sikerült megállítanod, megjelölnöd, sőt, ott maradni benne valameddig, de máris jön a következő, amely magával sodor vagy lehagy.”

Bertók László 2020. december 6-án, Szent Miklós ünnepén lenne 85 éves. De nem lett. Ez a pillanat lehagyta. Kérdező, önelemző költészetének rövidülő verssorai végleg elfogytak. A tőle megszokott sorvégi hiányok most hatalmas szakadékként tátongnak előttünk. A kidőlt utolsó nagy pécsi tölgyfa helyének sikoltó üressége a még bent rekedt lehetőségek sokaságát sejteti. Nem növekszik tovább. Megállt. „Egyszer csak megakad a lift, / és ott van minden, viheted.” (Bertók László: Mintha valaki más helyett)

*

Látom magam előtt, ahogy Király utcai lakásában kimérten, mégis tempósan járja megszokott útját ablaktól ajtóig, aztán vissza, s ezt a kimerülésig. Utóbb már jóval lassabban, csak az általa „egyökrös szekérnek” nevezett kerekes járókerettel, de még mindig ugyanazzal a szisztematikussággal, humorral. Közben gondolkozik. Fejben ír. Hozzá(nk)tesz.

Látom, ahogy a Páholyban teljes lényével magyaráz diákszerkesztőimnek. Ahogy néhány évvel később az iskolai könyvtárban ugyanezzel a lendülettel tanít „irodalomról és sok hasonló emberi lomról”. (B. L.)

Látom, ahogy játszik a nappalimban kisfiammal, ahogy könyvtárszobájában meséli a Tüskés Tibor-féle könyvespolcok történetét, ahogy magyarázza a pálinkafőzés fortélyait, a börtönévek rettenetét, Csorba Győző barátságát, ahogy könyveket ajánl, folyóiratokat mutat.

Látom, ahogy ott ülünk, mi, a „Walzer-hármasság” – Iancu Laura, Halmai Tamás és jómagam – a szobájában, ahogy fotózkodunk a teraszon, s könyveket cserélünk egymással.

Látom, ahogy rója a pécsi utcákat, s előttem van a Király utcai ház rácsos kapuja, ahogy mosolyogva nyitja előttem, s puha kézfogással üdvözöl.

*

Most, hogy már nincs közöttünk, érzem igazán, hogy ezek voltak azok az igazi pillanatkák, amiket nemcsak fotókon, hanem az emlékezetemben is őrzök, egy másfajta felületen örökre rögzítek. Közben tudatosítom magamban, hogy az utolsó években már egyre inkább magára figyelt, kívülről, azaz időben és térben távolról közelítve egyre beljebb és beljebb haladt. Az ezekben az időkben készült versei költői önreflexiókként, a testi nyavalyáktól való „iszkolásának” értelmezésére tett kísérletekként is felfoghatók.

Mert Bertók mindig azt írta meg, amit éppen megélt. Életművének ez az utolsó szakasza ezért olyan, mint egy látlelet. Orvosi költőiséggel prognosztizálta a megélt emberi szenvedés diagnózisát. Tényszerűen rögzített. Lírai terét, az emberi lét és nemlét közötti keskeny sáv, az itt és az ott, a kint és a bent, a már és a még nem limese keretezte. Egy 2010-es interjúban úgy nyilatkozott, hogy „a költő addig él, amíg írni tud”. Ő az utolsó percig költő maradt.

*

Aztán egyszer csak ott álltam maszkosan a szeptemberi pécsi temetőben a sírja felett, és eszembe jutott egyik nekem szóló dedikációja: „Somogyi szívvel, barátsággal.” Egy pillanatra elmosolyodtam, aztán elementáris erővel hasított belém a hiányérzet: Mi lesz most? Szemem végigfutott a szomszédos sírokon: Csorba, Tüskés, Szederkényi, Galambosi… s távolabbi temetők felé keresgélve: Lázár Ervin, Bertha Bulcsu, Fodor András, Takáts Gyula… A már előrement pécsi barátok. Egy egész erdőnyi kidőlt fa tornyosult előttem.