Veszély, helyzet

Bene Zoltán novellája

− Nem tudsz jönni? – suttog bele a telefonba.

− Sajnos, most nem – érkezik a válasz.

A nő egy pillanatra azt sem tudja, sírjon, vagy káromkodjon.

− Most, azt hiszem, ki tudtam volna menni – sóhajtja.

− Nagyon sajnálom, hidd el… De ma képtelenség. Holnap.

− Akkor holnap – egyezik bele a nő.

− Öt perc múlva fölhívlak, ha jó neked. Akkor tudunk beszélni – mondja a férfi.

− Várom – leheli a nő, és bontja a vonalat. A telefont a tréningruhája zsebébe rejti. − Attól tartok, elrontottam a gyomrom – lép be a nappaliba.

− Szar ügy – dünnyögi a férje. Az arcát félig takarja a laptop képernyője.

− A hasmenés is lehet tünete a vírusnak – szól közbe a fiú koravén komolysággal.

− Hülyeség – dörmögi az apja.

− Nem vagyok beteg, csak nem mozgok annyit, amennyit kellene – nyugtatja a nő a fiát.

− Oké – bólint a gyerek, és újra elmerül a tabletjében.

A nő az emeleti vécébe siet, magára zárja az ajtót. Hamarosan rezeg a telefon.

− Nem bírom ezt sokáig – kapja föl.

− Hiányzol – mondja a férfi.

− Semmi közöm ehhez az emberhez, nem érdekel, én sem érdeklem őt – panaszolja a nő.

− Én is ezt érzem itthon. Pláne, amióta tart ez a kurva karantén.

Úgy öt éve ilyen lehetetlen az egész, gondolja a nő. A férje és ő nem egymással, csak egymás mellett élnek. Korábban gyakran aludni is a barátjánál aludt, akinek a felesége akkor még kórházban dolgozott, és hetente legalább kétszer volt éjszakás. Bárcsak még most is ott dolgozna, nem lenne semmi gond! Akár oda is költözhetne hozzá. Mi a fenének ment el orvoslátogatónak? Hetek óta otthon ül az is ahelyett, hogy lélegeztetne, vagy mi a fenét csinálnak.

− Hiányzol – szipogja.

− Te is nekem, édes – duruzsolja a férfi. – Úgy megfognám a melled!

− De jó is lenne, ha megfognád!

− Ugye, ő nem akarja?

− Szarik az a mellemre. A gépe előtt ül egész nap.

− Az jó – mondja a férfi. – Remélem, nem…

− Nem! – szakítja félbe a nő. – És ha egyszer vége lesz, elválok. Nem érdekel a hitel meg a többi, semmi nem érdekel...

− Elválunk mind a ketten, igen! Ha vége lesz. Holnap pedig a szokott helyen...

− Bevásárolni mész?

− Igen. És várni foglak.

− Anya! – kiabál a fiú. – Anya!

− A kurva kölköm is – sziszegi a nő. – Le kell tennem. Szeretlek!

− Szeretlek!

A nő lerohan a lépcsőn.

− Mi a baj?

− Fönn van az emeleten – jegyzi meg a férje. Közben felé sem pillant.

− Eltűnt – fogadja a fiú az anyját. A nővére szobájának nyitott ajtajában áll. – Eltűnt!

A nő legszívesebben sikoltana. Még ez is! Nincs elég bajuk? Nagy nehezen ráveszi a férjét, hogy kerítsék elő a lányukat.

− Rohadt nagy ez a kóceráj, nyilván elvonult valahová zenét hallgatni – méltatlankodik a férj, miközben kelletlenül összecsukja a laptopját. A telefonjáért nyúl, a lányát hívja.

− Ki van kapcsolva. Azt hiszed, nem ezzel kezdtem?

Tűvé teszik az egész házat, a kertet, a melléképületeket. Kinéznek az utcára, átkiabálnak a szomszédba. Legalább háromnegyed órán keresztül kutatnak, minden elképzelhető helyet többször is megnéznek, de sehol sem találják a lányt.

− Miért hallgatna máshol zenét, mint a szobájában, amit magára is zárhat? – füstölög a nő. Barom, teszi hozzá magában.

− Hívjuk a barátnőit, az osztálytársait! – javasolja a férj.

Legott hívják is. Ahánynak csak ismerik az elérhetőségét. Senki nem tud semmit. Tanácstalanul néznek egymásra.

− Rendőrség? – veti föl a férj. – Egy órája vettük észre… De ki tudja, mikor ment el… És most egyébként sem lenne szabad mászkálni…

A feleség hevesen rázza a fejét.

− Várjunk még egy kicsit! Benézek a szobájába, hátha találok valamit...

− Veled megyek.

Fölszaladnak az emeltre, s már éppen nekilátnának a kutakodásnak, amikor a fiuk fölkiált.

− Visszajött!

Lóhalálában rohannak le. A bejárati ajtóban egy férfi áll, mellette a lányuk.

− Hol a fenében voltál? – támad az apa a gyerekére, de több ebben a megkönnyebbülés, mint a szemrehányás.

A nő némán áll, hol a lányára mered, hol a férfira, aki hazahozta, s aki éppen megszólal. 

− A fiammal volt. Együtt járnak. Nem bírták egymás nélkül, megszöktek, hogy találkozhassanak. A fiam – a fejével a ház előtt parkoló, sötétített üvegű Volvo felé int − nem kapcsolta ki az iphone-ját, így a sajátomon láttam, hol van éppen.

− Köszönjük – nyújtja a jobbját az apa. A férfi zavartan megrázza.

− Eredj be, kislányom – mondja az anya. – Apád elbeszélget veled, én még váltok pár szót az úrral.

− Köszönjük! – biccent az apa az idegen felé, és belekarol a megkerült bárányba.

− A fiaddal? – kérdezi fojtott hangon a nő, miután a családja eltűnt a házban, és félig behúzta maga mögött az ajtót.

− Ugyanannyira tudtam, mint te – mentegetőzik a férfi.

− Na, ez kellett még nekünk!

− Legalább látlak! A gyerek miatt mégis el tudtam szabadulni otthonról.

− Azt azért ne tekintsük szerencsének, hogy ők ketten…

A férfi megérinti a nő kezét.

− Szorítsd meg! A fiam nem lát a kocsiból.

− Hiányzol – a nő lehiggad. Egy pillanatra megszorítja a férfi kezét.

− Szeretlek.

− Viszont látásra, és még egyszer köszönjük! – emeli föl a hangját az asszony, és a férfi nyomban hátat fordít, hosszú léptekkel siet vissza a Volvóhoz.

A nő becsukja az ajtót. Hallja, ahogy a férje a lányával beszél nyugodtan, határozottan. Vírus, karantén, szabályok, felelősség, és ehhez hasonló szavak szűrődnek el hozzá. Meglepődik, most mennyire nem idegesíti a férje. Voltaképpen elismeréssel adózik neki magában. Be kell ismernie, hogy jól kezeli a helyzetet, nem kiabál, nem hisztizik. Ő se tenne másként, ha nem lenne olyan feldúlt. Irigyli a lányát.

− Jól van, menj föl és gondolkozz el azokon, amiket apád mondott – lép a nappaliba. A lány sietve, szipogva elsurran.

− Tizenhárom éves – ingatja a fejét a férje.

A nő nem válaszol, kimegy a kertbe. A férje visszaül a laptopja mögé, a fia a nővére után somfordál.  A nő előveszi a telefonját. Nem hívja föl. Erős lesz. Holnap a szokott helyen úgyis. A Volvóban talán még… Ezek után megérdemelnék. Fölnéz az emeletre, a lánya a szobája ablakában áll, sír.

− Éppen azzal a fiúval kellett…? – suttogja az anyja, és csak nagy nehézségek árán nyeli vissza a könnyeit.