Exkluzív interjú Deák Bill Gyulával
„A blues egy önkifejező műfaj, nekem az életemet jelenti és az életemről is szól."
– Habár a Kőbánya bluesról mindenkinek Ön jut az eszébe, úgy gondolom, hogy a mai fiatal korosztály egy része nem ismeri a munkásságát. Így közel a hetvenkettőhöz elég tartalmas zenei élete lehetett. Mikor és hogyan ismerkedett meg a zenével, illetve hogyan indult a pályafutása?
– Igazából soha nem akartam zenélni. Futballista szerettem volna lenni, de egy orvosi műhiba miatt 11 évesen elvesztettem az egyik lábamat. Majd bejött a beatzene Magyarországra, és akkor volt egy kiugrási lehetőség, így elkezdtem énekelgetni. Ezután megismertem a rockzenét és a bluest is. Többen azt mondták, hogy jól énekelek, jó hangom van, és szó szerint „jól ordibálok”. Utána pedig már jött minden, ami kell.
– Hogyan élte meg a kamaszkorát?
– Kőbányán születtem. Gyerekkoromban szüleimmel egy szobában laktunk hatan, ott is mosakodtunk egy lavórban. Nem volt könnyű, főleg így féllábbal, de mindig megvoltunk. A nehézségek ellenére szép kamaszkorom volt. Féllábbal ugyanúgy futballoztam, lábteniszeztem és mindent csináltam, mint a többiek. Sőt mondhatom, hogy csodájára járnának ma, mert olyan jó voltam így is a labdarúgásban és a tengóban, amit sokan elképzelni sem tudtak. De persze volt olyan is, hogy csúfoltak, de túltettem magam rajta, sosem érdekelt. Néha egy-két embert oldalba vágtam mankóval, azt kész.
– Földes Lászlóval, Hobóval milyen a kapcsolata?
– Jól megvagyunk, van egy formáció, amiben együtt szoktunk koncertezni. Például három éve harmincezer ember előtt játszottunk a Tabánban. Mindemellett Tusnádfürdőn a sok zenekar mellett a mi koncertünkön vettek részt a legtöbben.
– A Hobo Blues Band előtt milyen zenekarokban játszott?
– Az első együttes, amiben énekeltem, az a Sztár volt. Velük minden tehetségkutató versenyt megnyertünk akkoriban. Később több zenekarban is énekeltem: a Loydban, a Napsugárban és a Wanderersben. De sokszor voltam vendégénekes a Syriusnál és a P. Mobilnál is. Akitől pedig fiatalkoromban nagyon sokat tanultam, az jó barátom, Orszáczky Jackie (Miklós) volt, és ő kezdte el rám mondani, hogy én vagyok a magyar blueskirály.
– Mit jelent Önnek a blues, és miért fontos?
– A blues egy önkifejező műfaj, nekem az életemet jelenti és az életemről is szól.
– A szólópályája a Rossz vér című lemezzel indult, ami a mai napig sláger. A szólókarriere kezdetétől voltak zenekari próbálkozások?
– Nemcsak hogy a mai napig sláger, de mondhatom azt, hogy az ország egyik legjobb lemeze. Nem voltak zenekari próbálkozások. 1987 óta, amióta megcsináltam a Deák Bill Blues Bandet, azóta abban énekelek. Viszont volt néhány kalandozás: vendégeskedtem a Jam együttesben és még egy-két helyen.
– Az 1983-as István, a király rockopera nagy élmény lehetett minden szereplőnek. Az ön életében hozott valami újat, tartósat?
– Igen, mondhatni az egyik legkedvesebb és leghíresebb korszakom volt a Hobo Blues Band mellett. 1990-ben a Népstadionban kilencvenezer ember előtt adtuk elő a rockoperát. Nagyon nagy élmény volt, óriási hangulat közepette. Olyan emberek is megismertek, akik addig nem tudták, hogy ki vagyok. Mondhatni: egy nagy nyitás volt a világ felé.
– A rendszerváltás környékén nyugati országokban is felléptek. Hol fordultak meg, illetve énekesi szemmel milyen volt ott a hangulat a hazaihoz képest?
– Voltunk Hollandiában, Angliában, Dániában, Németországban. Mondhatom, hogy jó volt, és nagyon tetszett az embereknek ahogy énekeltem. Habár angolul nem tudtam, leírták fonetikusan a dalokat, majd elénekeltem azokat. Akkoriban természetesen különbözött a nyugati hangulat az ittenitől.
– Gondolom, sok világsztár előtt énekelt már. Kik voltak?
– Igen, életem során nagyon sok világsztár előtt énekelhettem, amire büszke vagyok a mai napig. Egyszer Chuck Berry hallott énekelni. Nem látta, hogy ki énekel, és akkor azt mondták neki, hogy egy fehér ember. Alig akarta elhinni, azt mondta, ilyen fekete hangú fehér énekest, mint én, sosem hallott még.
– Sok díjjal ismerték el munkásságát, melyikre a legbüszkébb?
– Amit kiemelnék, az a Kőbánya díszpolgára cím, illetve a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje. De a legnagyobb kitüntetés számomra az, hogy eljönnek az emberek a koncertjeimre, és szeretnek. A legfiatalabb korosztálynak is tudok meglepetést nyújtani, hiszen mindig van olyan 10-12 éves gyermek a koncerten, akiknek megtetszik az énekem.
– Én 10-12 évesen még nem tudtam hova rakni ezt a műfajt, viszont húszévesen volt szerencsém egy dorogi koncertjén részt venni, ott, élőben fogott meg igazán ez a zene és a stílusa. Azóta szívesen hallgatom a számait.
– Dorog? Emlékszem, 1981-ben egy hatalmas rockfesztivál volt Dorogon. Az 50–70 éves korosztály emlékszik még rá. Mintegy harmincezer ember vett részt az eseményen. Sok népszerű zenekar lépett fel, ilyen nagy rockfesztivál abban az időben még nem volt az országban. Azóta is szívesen megyek Dorogra énekelni, ha hívnak.
– Úgy tudom, nyolc évvel ezelőtt egy infarktuson is túlesett. Azóta jó egészségnek örvend?
– Igen, hála a jó Istennek, túléltem. Nem panaszkodom, jól érzem magam. Azóta életmódot változtattam. Kevesebbet eszem, de jókat! Mindemellett egy nap háromszor is tornázom.
– Végül, de nem utolsósorban, a pandémiás helyzet minden előadóra kihatással van. Gondolom, önnek is sok előadása maradt el. A közeljövőben lesznek koncertek?
– Sok koncertemet lemondták, és én is mondtam le jó párat, mert védett korban vagyok, a feleségem pedig beteg, így nem merek kockáztatni, nem szeretném a vírust hazahozni. Idén nem tervezek koncertet. Természetesen a pandémiás helyzet minden előadóművészt megvisel, mind lelkileg, mind anyagilag, de kibírjuk. Persze jó lenne már a közönséggel is találkozni, és boldog lennék, ha el tudna kezdődni újból az igazi élet. De most az a legfontosabb, hogy vigyázzunk egymásra, és tartsuk be a korlátozásokat. Mindhalálig küzdj, hajrá, Fradi!
