Nyírő András: Ki felel a tífuszjárványért?
Nyírő András riportkönyve, a Rejtőzködő tenger karácsonyra jelenik meg. Ezen a héten egy fordulatos nyomozásban vehetünk részt. A szálak a bányába, a karsztvizekhez vezetnek.
Száz éve nem a koronavírus, hanem a tífusz tartotta rettegésben a népet. A tünetek egyértelműek voltak: először láz, piros pöttyök a karon, háton. A bőrelváltozások bevéreztek, elüszkösödtek. A betegség későbbi fázisában fejfájás, hányás, fogyás, rossz esetben halál. A tífusz élelmiszerekkel, porral, vízzel terjedt. Vakcina ekkor még nem volt.
1907-ben Tatabányán ütötte fel a fejét a járvány. Akkor sem számított a város a tíz legvonzóbb turisztikai desztináció közé, de dr. Országh Oszkár örült, hogy ide jöhet, mert élete első komoly feladatát kapta. Huszonhat éves volt, meg se száradt a tinta az orvosi diplomáján. Tehetséges fiatalember volt, a SOTE III. belklinikáján kapott állást. A főnöke, báró Korányi Sándor egyetemi tanár azzal bízta meg, hogy térképezze fel a tatabányai tífuszjárvány okait.
A számok megrázóak voltak. A tizenhétezer lakosú bányászvárosban nyolcszázan betegedtek meg és 54-en haltak meg három hónap alatt. Februárban nyoma sem volt a tífusznak, márciusban 99 beteget regisztráltak. Áprilisban robbant a járvány, ötszáznegyvenhat tífuszos esetről számoltak be.
Mintha 2020 tavaszán írták volna a Budapesti Hírlap tatabányai tudósítását: „A lakosság körében valóságos pánik uralkodik. Nem esznek, nem isznak, nehogy őket is megfertőzze a rémes betegség. Az emberek nem mernek kezet fogni egymással, félnek leülni a székre, lefeküdni az ágyba vagy hozzányúlni az ajtókilincshez, mert attól rettegnek, hogy nyomában ők is szerencsétlen embertársaik sorsára jutnak, a kik most élet-halál között feküsznek a kórházban, vagy már a földben alusszák örök álmukat.”
A városi kórház április elején már szűknek bizonyult. A betegeket sebtében átalakított iskolákban és kocsmákban helyezték el, sokaknak a saját lakásában kellett maradnia. A kórházban négy orvos volt, és a főorvos is elkapta a tífuszt. A fővárosból, Tatáról és Komáromból 15 orvost rendeltek a városba. Az egészségügyieknek elképzelhetetlen terheléssel kellett szembenézniük. A járvány csak májusban enyhült, és a nyár végére szorították vissza a betegséget.
Országh megállapította, hogy a járvány előtt jók voltak az egészségügyi viszonyok. A bányászok két tömbben, a régi és az új telepen laktak. A két telepen közös volt a vízvezeték, csatornázás nem volt. A bányászok egészségére négy orvos vigyázott, a kezelés költségeit a bányatárspénztár fizette. A településen hatvanágyas kórház működött. Az előző télen néhány tífuszos beteget regisztráltak, de 1909 februárjában egyet sem találtak. Március utolsó hetében hirtelen sok lázas beteg jelentkezett az orvosoknál, kitört a tífuszjárvány.
Országh tíz vízmintát vizsgált meg, de a kutak, források vizében nem tudta kimutatni a tífuszbaktérium nyomát. A két munkástelep vízvezetékét a VI-os akna mélyén feltárt forrás vizével látták el, de ebben sem talált kórokozót. Száztizennégy tejmintát vizsgált meg: negatív. Ételminták: negatív. Az akkori módszerek nem adtak százszázalékos biztonságot, ezért Országh nem zárhatta ki, hogy mégis a vízzel érkezett a baktérium.
Vissza az elejére, újra átvizsgálta a járvány statisztikáit. Azt találta, hogy a régi és az új telepen egyszerre tört ki a járvány. Így terelődött Országh figyelme a vízvezetékre. Megtudta, hogy a bányából szállítják a vizet a házakba. Irány a bánya, helyszíni szemle. A forrást deszkafallal választották le a járatoktól. Innen szivattyúzták fel a vizet a fenti vasbeton tartályokba. Országh bekérette a munkaellenőrzési könyveket. Nem talált utalást arra, hogy csőtörés lett volna. A vízvezetéket sem javították az utóbbi időben. Ahogy lapozgatta a munkanaplót, szemet szúrt, hogy február 22-én iszapoló munkát végeztek a közelben. Országh doktor kérette a bányászokat, és kifaggatta őket. Többen is említették, hogy januárban lázasak voltak, és híg volt a székletük.
Azonnal vérvizsgálat: a csapatból hárman már átestek a tífuszon. Országh doktor feltette a vizsgálat utolsó kérdését: Amikor egész nap a bányában dolgoztak, hová ürítettek? A munkások rámutattak arra a deszkafalra, ami mögött a forrás volt. Nem jutottam szóhoz, amikor idáig értem Országh beszámolójában. Bámultam az ablakon keresztül a sötét éjszakát. Hogy történhetett ez meg? Hogyan végezhették a bányászok a dolgukat két munkástelep vízforrása mellett? Kedves nyugdíjas kesztölci bányász barátom mesélte, hogy a bányász még az 1980-as években is ott végezte a dolgát, ahol tudta. Volt fémlatrina, de az undorító volt. Voltak elhagyott járatok, oda jártak. Vigyázni kellett, hogy nehogy aknába lépjen az ember a járatokban.
A tatabányai tífuszjárványnak nem lett felelőse. Az egyik áldozat özvegye beperelte a bányavállalatot, mert férje 1909. március 13-án az általuk szolgáltatott rossz ivóvíztől lett beteg. A bányász a vállalat orvosának parancsára munkába állt, de összeesett, és május 4-én meghalt. Szegény asszony nem olvasta az Orvosi Hetilapot, nem ismerte dr. Országh két évvel korábbi jelentését. A hosszan húzódó per végén a bíróság 1913-ban kimondta, hogy a tífuszjárványt nem lehet visszavezetni a bánya által szolgáltatott rossz ivóvízre.
A bányavállalat már a járvány idején is a sötétebb arcát mutatta. Dr. Fáy István járási főszolgabíró néhány nappal a tömeges tífuszos megbetegedések után elrendelte, hogy zárják el az ivóvízvezetéket. Kötelezte a bányaigazgatóságot, hogy forralt vízzel lássák el a lakosságot. A városba több vagon kristályvizet szállítottak. A harcosan ellenzéki Népszava fullánkos cikkben tette szóvá, hogy a palackos vizet a bányavállalat 14-26 fillérért árulja. A főszolgabíró utasította a társaságot, hogy adják ingyen. Nem csoda, hogy a közvélemény a bányavállalatra mutogatott a járvány miatt.
A bánya vezetői hárították a felelősséget, de valamit tenniük kellett. Jex Simon bányaigazgató évek óta tanulmányozta a felszín alatti vizeket. Tudta pontosan, hogy a fertőzést okozó víz minősége régóta problémás, túl közel volt a felszínhez, könnyen beszivároghatott a felszíni szennyeződés. A bűnös forrás alatt ötven méterrel végzett mélyfúrást. A tengerszint felett 139 méteren járt a fúrófej, amikor bőséges és csillogóan tiszta karsztvízre bukkantak. Jex Simon bányaigazgató itt alakította ki az új vízbányát, a várost kiváló minőségű karsztvízzel látta el. Azóta nem volt tífuszjárvány Tatabányán.
Dr. Országh Oszkár további sorsát egy 1942-es fekete-fehér fotó világítja meg. Gyönyörű, tornyos, skót stílusú várat látunk. A helyszín: Budapest, II. kerület. A képaláírás: Dr. Országh Oszkár, a budakeszi Erzsébet királyné tüdőszanatórium igazgatójának villája.
A cikk fényképeit Nyírő András készítette a tatabányai vízbányában. Köszönet a lehetőségért az ÉDV Zrt.-nek, Kis Gergőnek és Varga Sándornak.
