A nosztalgiára egyre nagyobb igény van
Bemutatjuk Sal Endre Újságmúzeumát. Visszatekint a múltba, izgalmas történeteket elevenít meg.
Sal Endre Újságmúzeum nevű Facebook-oldala valójában kísérletként indult 2017-ben: lehet-e értékes, hosszabb olvasnivalókat adni az embereknek ezen a platformon. Nagyon gyorsan kiderült, hogy igen, hiszen a régmúltba visszatekintő, gyakran ismeretlen emberek történeteivel foglalkozó oldalt pár hónap után már több tízezren követték, ma pedig már egy közel százötvenezres közösség kapja meg minden reggel hétkor a napi nosztalgiaadagját a kávéja mellé. Az alapító-főszerkesztő azonban nem ül a babérjain. Most indult el az Újságmúzeum weboldala, november második felében jön ki új könyve, a Mi, magyarok a századelőn, és nem mellesleg zenés színházi előadássorozat is indult az Átriumban a legemlékezetesebb újságmúzeumos történetekből.
– Nagyon gyorsan lett népszerű az oldalad, számítottál erre? Mivel találtál be ennyire az olvasóknál?
– Egyáltalán nem gondoltam, és én magam is meglepődtem, hogy az indulás után pár hónappal már húsz-harmincezren követtek, tavaly szeptemberben az oldal elérte a százezres követőszámot, ami ma már lassan százötvenezernél jár. Ez reményt is adott nekem arra, hogy szükség van kultúrára, és az olvasók nyitottak az értékes emberi történetekre. Ezenkívül szerintem van igény a nosztalgiára, és ahogy gyorsul a világ, egyre inkább lesz. Lényeges az is, hogy sok olyan történetről, életrajzi érdekességről írok, amelyekről eddig sehol nem lehetett olvasni, fehér foltok voltak. Azok az eredmények is fontosak, amelyekre büszkék lehetünk mint magyarok. Rengeteg a pozitív visszajelzés, nagyon jó kis közösség alakult ki az Újságmúzeum oldalán, ezért úgy tűnik, van értelme annak, amit csinálok.
– Még mindig egyedül szerkeszted az Újságmúzeumot? A posztok megírása mellett, gondolom, sok időt vesz el a moderálás, a válaszadás is.
– Igen, teljesen egyedül állítom elő a tartalmakat, és a különböző csatornákat is én kezelem. Mielőtt elindítottam az Újságmúzeum weboldalát, a követőim egy csoportjával véleményeztettem azt. Közülük többen figyelmeztettek, hogy a honlapon nem tudok majd úgy kommunikálni a közösséggel, ahogy a Facebookon, ahol sokkal több lehetőség van az interakcióra. Mégis szükségét érzem az új portálnak, ami egyrészt az archívuma, könyvtára lesz a már megjelent anyagoknak, így könnyen áttekinthető, kereshető formában lehet majd őket olvasgatni. A friss írásokat már ide teszem fel, és azokat linkelem be a Facebookra. Másrészt a honlappal egy új csatorna is megnyílt, hiszen kulcsszavak alapján egyre több olvasó érkezik a Google-ból is. Egyébként naponta nagyjából egy óra, hogy a facebookos kommentekre reagáljak, válaszoljak, mert azt gondolom, az embereknek nagyon fontos a visszajelzés. Szeretném is, hogy ez megmaradjon, mert szerintem ettől is ilyen aktív ez a közösség. Trollból szerencsére nincs sok, és nem is tudnak megmaradni, mert az olvasóim egyszerűen nem foglalkoznak velük, így gyorsan ki is kopnak.
– Én is követem az oldalad, és látom a bejegyzéseidből, hogy hatalmas munka van bennük. Ez még mindig csak hobbi?
– Van állásom is, a Mandiner főmunkatársa vagyok, így továbbra is szenvedélyből csinálom az Újságmúzeumot, nonprofit tevékenységként, nem jön belőle pénz. Ami bevételt hoz, az a könyv. Amikor tavaly a Libri gondozásában megjelent a Mi, magyarok – 51 hihetetlen történet a nagyvilágból című kötet, valószínűleg azért is lett annyira sikeres, mert az oldalam olvasói közül sokan megvették a könyvet, hogy így is elismerjék és meghálálják azt a munkát, amit végzek. Persze a kiadói profizmus is kellett, nagyon ráéreztek, hogy karácsonyra kell kihozni, igényes kivitelezésben, kemény kötéssel. Nagyon büszke vagyok rá, hogy beválasztották a tavalyi év legszebb könyvei közé.
– Most pedig már itt is a folytatás: november második felében jön ki az új kötet Mi, magyarok a századelőn címmel. Miben lesz ez más, mint a korábbi?
– Az előző könyv olyan külföldön befutott, híressé vált, de itthon kevésbé ismert magyarokról szól, mint például László Ernő bőrgyógyász-kozmetikusmester, akihez még Marilyn Monroe-nak is időpontot kellett kérnie. Az új kötetbe már olyan emberek történeteit szedtem csokorba, akiket nem ismerünk, de az életük nagyon izgalmas, tanulságos vagy meghökkentő. Ilyen például Arnoux Basso, aki Torinóban évtizedekig Kossuth Lajos orvosa volt, annak halála után is ápolta emlékét, és mégis valahogy kimaradt a történelmi feljegyzésekből. Vagy ott van Feleky Károly, aki New Yorkban volt karmester, ahol a fejébe vette, hogy összegyűjti az összes angol nyelvű, Magyarországról szóló újságot, majd ezekből csinál egy könyvtárat. Ennek a kollekciónak is igen fordulatos a története, szerepet kap benne például a Titanic is.
– A napi posztok és a könyvek megírása mögött rendkívül sok kutatómunkád lehet. Bár korábban talán kevesebb volt az álhír, mint manapság, azért csúsztatások, ferdítések régebben is bőven előfordultak a sajtóban. Hogyan ellenőrzöd az információkat, hogy a lehető legobjektívebb maradj?
– Rengeteg forrást használok, újságokat, könyveket, önéletrajzokat, levéltárakat, a lehető legtöbb oldalról utánanézek egy-egy témának, és ezeket összevetem. Sokszor van olyan például, hogy egy századfordulós hírt pár évtizeddel később már egészen máshogy interpretálnak, ezért muszáj alaposnak lenni. Ha valamilyen külföldi vonatkozás is van, akkor a nemzetközi sajtóarchívumokat is használom. Jellemzően emberi történeteket dolgozok fel, kerülöm a politikát, és mindig arra törekszem, hogy hiteles legyen, amit írok. De természetesen becsúszhatnak hibák, bár eddig még nem nagyon jött ilyen visszajelzés.
– Nemcsak a levéltárakban, az internetes archívumokban tudsz kutatni, hanem a saját szekrényedben is, hiszen rengeteg régi újságot összegyűjtöttél már, ezek adják az utazó kiállításod alapját. Miért tartod fontosnak, hogy fizikai formában is bemutasd őket a közönségnek?
– Nagyon jó lenne, ha Magyarországon is létezne egy hírmúzeum, ami a tévé, a rádió, a nyomtatott sajtó, az internetes média történelmével foglalkozna, olyasmi, mint Washingtonban, ahová tömött buszokkal érkeznek az iskolások, és imádják. Ez persze egy több milliárdos projekt, ami túlmutat rajtam. Viszont nem olyan típus vagyok, aki csak úgy vár, hogy történjen valami. Mivel az elmúlt tizenöt évben rengeteg újságot gyűjtöttem össze értékmentési céllal, ezeknek egy részét szerettem volna másoknak is megmutatni. Ebből született meg az utazó kiállítás ötlete, amelyet aztán Megyeri János szobrászművész barátommal hoztunk létre. Tizenkét nagy paravánon százhatvan újság címlapja látható így, tematizált formában. A fiataloknak, akik talán már nem is fogtak a kezükben nyomtatott napilapot, kifejezetten érdekes például Kossuthról vagy Sissiről olvasni korabeli újságokat. Megyeri János készítette el Apponyi Albert gróf portréját is papírmaséból, ami szintén látható lesz a tárlaton. Sajnos most a vírushelyzet miatt kevés helyre hívnak, mindenki kivár, de remélem, hogy ha lecseng a járvány, sokfelé eljut majd az utazó kiállítás.
– Egy egészen különleges módon is megjelenik a közönség előtt az Újságmúzeum, mégpedig színházi előadás formájában. Hogyan jött létre ez a produkció?
– Megkeresett a neves színházi szakember, Réczei Tamás, hogy szeretne az újságmúzeumos cikkekből egy előadást összeállítani zenésszel, énekessel, úgy, hogy én is fellépjek. Ez utóbbitól kicsit megijedtem, de végül megcsináltuk, szeptember 10-én volt az Átrium Színházban az első előadás, akkor még élőben. Nekem azért volt ez kifejezetten izgalmas, mert sokat írok színészekről, de én ugye nem vagyok az. Most pedig átélhettem azt, hogy nekik milyen lehet a színpadon, az előtte lévő órák izgalma, meg hogy mennyire nehéz utána lenyugodni. A következő előadás október 29-én volt, már online formában, így bármikor megtekinthető. Az első rész az 1910–1920-as, a második az 1920–1930-as évek Budapestjét elevenítette fel, szeretnénk egy sorozatot létrehozni így. Réczei Tamáson és rajtam kívül még Huzella Júlia színművésznő és a kiváló zongorista, Grósz Zsuzsanna vesz részt ebben a nagyszerű kalandban.
– Rendkívül sűrű az életed: a főállásod mellett ott vannak a közösségimédia-felületeid, amelyekre naponta gyártasz tartalmat, a most indult honlapod, az új könyved, az utazó kiállításod, a színházi fellépések, és számtalanszor hívnak rádiókba, tévékbe is beszélgetni. Mi a távolabbi víziód az Újságmúzeummal kapcsolatban?
– Egyelőre még szinte mindent én csinálok, de hosszú távon ezt nem lehet tartani. A családom támogat, a nagy fiam az instagramos és a YouTube-os tartalmakban, a felségem pedig a vizuális elemek megtervezésével segít. A kisebbek meg a fejemen ugrálnak, amíg írom a posztokat, úgyhogy ez még egy igazi családi manufaktúra. A weboldalt szeretném felfejleszteni úgy, hogy valóban tényezővé váljon, saját szerkesztőséggel. Vannak barátaim, ismerőseim, akik szívesen beszállnának, de amíg nem tudok nekik fizetni, addig nem szeretnék senkit sem ingyen dolgoztatni. Mindenképpen ebbe az irányba szeretnék fejlődni, és remélem, hogy idővel ez is megvalósul.
